Amikor a család túl közel jön – Egy magyar kertvárosi grilldráma

– Már megint itt vannak! – sziszegtem magamban, miközben a kertkapu nyikorgása betöltötte a vasárnap délutáni csendet. A hús sercegett a grillen, a füst illata keveredett a frissen nyírt fűével, és én, Károly, végre azt hittem, lesz egy nyugodt napom. De ahogy megláttam az unokatestvéremet, Gábort, két gyerekkel és a feleségével, Évával, már tudtam: megint nem lesz békém.

– Szia Karesz! – kiáltott Gábor, mintha minden rendben lenne. – Gondoltuk, benézünk, olyan jó illatok jönnek át a kerítésen!

Éva már pakolta is le a táskáját a teraszra, a gyerekek pedig egyenesen a hinta felé szaladtak. Nem kérdeztek semmit. Nem hoztak semmit. Csak jöttek. Mint mindig.

– Sziasztok – préseltem ki magamból egy mosolyt. – Hát… örülök, hogy itt vagytok.

De nem örültem. Az utóbbi hónapokban minden hétvégém így telt. Amint begyújtottam a grillt, jöttek. Hol Gáborék, hol az anyósom, néha még az öcsém is beállított a barátnőjével. És mindig ugyanaz: üres kézzel, de teli hassal mentek haza.

A feleségem, Zsuzsa csak legyintett:

– Ne légy már ilyen! Család vagyunk. Ez így szokás.

De én éreztem, hogy valami nincs rendben. Hogy ez már nem vendégszeretet, hanem kihasználás. Hogy az én kertem, az én időm, az én pénzem fogy el minden alkalommal.

Egyik este Zsuzsával össze is vesztem emiatt:

– Meddig fog ez még tartani? – kérdeztem feszülten. – Nem lehetne egyszer azt mondani nekik, hogy most nem alkalmas?

– Károly, ne csinálj ügyet belőle! – vágta rá. – A magyar ember vendégszerető. Ezért szeretnek idejönni.

– Nem engem szeretnek – mordultam –, hanem az ingyen kaját!

Zsuzsa megsértődött. Napokig alig szólt hozzám.

A következő hétvégén eldöntöttem: elég volt. Ha másképp nem megy, hát megtanítom őket arra, hogy nem lehet mindent büntetlenül.

Szombaton reggel bementem a henteshez. Vettem egy kiló csirkefarhátat és egy kevés májat – olcsó húsok, amiket senki sem szeret igazán grillezni. A boltban találkoztam Marikával, a szomszédasszonnyal.

– Károly, mi lesz ma nálatok? Megint nagy buli? – kérdezte kuncogva.

– Inkább csak egy kis családi lecke – feleltem sejtelmesen.

Délutánra minden készen állt. A grillen csak a farhát sistergett, mellette egy nagy tál főtt krumpli és savanyú uborka várta a vendégeket. Nem volt sör, csak csapvíz és egy üveg olcsó szóda.

Pontban ötkor megjelent Gáborék „véletlenül”.

– Na, mi finomat sütöttél? – kérdezte Gábor, miközben már nyúlt is a fedő után.

– Csirkefarhátat – mondtam mosolyogva. – Tudod, mostanában spórolni kell.

Éva arca elhúzódott:

– Csak farhát? Hát… az nem valami ünnepi.

– Ünnep sincs ma – feleltem halkan.

A gyerekek is fintorogtak:

– Nincs kolbász? Nincs hamburger?

– Ma nincs – mondtam határozottan.

A hangulat gyorsan lehűlt. Gábor próbált viccelődni:

– Hát öregem, te aztán tudsz élni!

De már nem nevetett senki. Fél óra múlva Éva összepakolta a gyerekeket:

– Köszönjük szépen… majd máskor benézünk!

Amikor elmentek, Zsuzsa dühösen rám nézett:

– Ezt most miért kellett? Megaláztad őket!

– Nem aláztam meg senkit – feleltem csendesen. – Csak megmutattam, milyen az, amikor valaki nem hoz semmit az asztalhoz.

Aznap este elővettem a hűtőből a valódi finomságokat: pácolt tarját és házi kolbászt. Zsuzsa duzzogva ült le mellém.

– Most boldog vagy?

– Nem vagyok boldog – mondtam őszintén. – De legalább végre kettesben vagyunk.

Másnap reggel csörgött a telefonom. Anyám volt az:

– Fiam, mit csináltál Gáborékkal? Azt mondják, megszégyenítetted őket!

Sóhajtottam.

– Anya, szerinted normális dolog hetente hívatlanul beállítani valakihez?

Anyám hallgatott egy pillanatig.

– Régen nálunk is mindig tele volt a ház… De igazad van: akkoriban mindenki hozott valamit magával.

Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy valaki megértett.

A következő hétvégén csend volt. Senki sem jött át hívatlanul. Zsuzsa ugyan még napokig duzzogott, de aztán ő is belátta: szükség volt erre a határhúzásra.

Egy hónappal később Gábor felhívott:

– Karesz… beszélhetnénk?

Találkoztunk egy kávézóban. Zavartan nézett rám:

– Ne haragudj… tényleg túlzásba vittük. Csak olyan jó volt nálatok… De igazad van: ez így nem mehet tovább.

Megkönnyebbültem. Végre kimondtuk azt, amit hónapok óta mindketten éreztünk.

Most már néha tényleg meghívom őket – előre egyeztetve, közösen szervezve. És mindenki hoz valamit: ki süteményt, ki italt, ki csak jókedvet.

De néha még mindig eszembe jut: miért olyan nehéz kimondani azt a szót, hogy „elég”? Miért félünk attól, hogy ha nemet mondunk a családnak, akkor rossz emberek leszünk? Ti mit tennétek az én helyemben?