Amikor a nagymama megtudta az unoka tervét, gondolkodás nélkül eladta a lakást

– Tehát akkor azt mondod, hogy nekem már nincs helyem ebben a lakásban? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ablakon túl a budapesti alkonyat narancssárga fénybe borította az Üllői utat. Az unokám, Gergő, nem nézett rám. A menye, Dóra, viszont annál inkább: szeme villámokat szórt.

– Mama, ne vedd magadra, de hát mi is család vagyunk. Nekünk is jár egy kis segítség – mondta Dóra, miközben a konyhaasztalon dobolta hosszú körmeit. – Gergőnek most született meg a második gyereke. Te meg úgyis egyedül vagy már évek óta…

A szívem összeszorult. A férjem, Lajos, három éve ment el. Azóta tényleg egyedül éltem ebben a háromszobás lakásban, amit negyven évig fizettünk ki, forintról forintra. Minden emlék ide kötött: a gyerekeim első lépései, Lajos utolsó mosolya, a karácsonyi vacsorák illata. És most azt várják tőlem, hogy adjam át – mintha csak egy bútordarab lennék.

– Nem arról van szó, mama – szólt közbe Gergő, de a hangja bizonytalan volt. – Csak… tudod, nekünk most nagyon nehéz. Az albérletet is alig bírjuk fizetni Zuglóban. A bankok meg… hát tudod, milyen most egy hitel. Ha legalább ideköltözhetnénk…

– És én? – kérdeztem halkan.

– Hát… – Dóra vállat vont. – Talán elmehetnél valami idősek otthonába. Ott legalább lenne társaságod. És mi vigyáznánk a lakásodra.

Azt hittem, rosszul hallok. Az unokám és a menye úgy beszéltek rólam, mintha már nem is lennék része az életüknek. Csak egy akadály vagyok az útjukban.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és Lajos hangját hallottam a fejemben: „Erzsi, sose hagyd, hogy mások döntsenek helyetted!”

Reggelre eldöntöttem: nem leszek többé teher senkinek. Felhívtam a lányomat, Katit.

– Anya, jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Kati, el akarják venni tőlem a lakást. Azt mondják, menjek otthonba.

Kati felháborodott:

– Hogy képzelik ezt?! Anya, te nem mész sehova! Ha kell, hozzánk költözöl! De ne hagyd magad!

Aznap délután Gergő és Dóra újra feljöttek. Már hozták is a papírokat: meghatalmazás, ajándékozási szerződés…

– Csak írd alá, mama! – sürgetett Dóra.

– Nem írok alá semmit – mondtam higgadtan. – Sőt… eladom a lakást.

Gergő arca elfehéredett.

– Mit csinálsz?! Ez a mi örökségünk!

– Nem. Ez az én otthonom volt negyven évig. Most pedig az én döntésem lesz, mi történik vele.

Dóra kiabálni kezdett:

– Önző vagy! Gondolj az unokáidra!

– Egész életemben csak rátok gondoltam – mondtam csendesen. – Most először magamra fogok.

Másnap reggel felhívtam egy régi barátnőmet, Marikát, akinek az unokaöccse ingatlanos.

– Erzsi, jól teszed! – mondta Marika. – Ne hagyd magad! Tudod hány ilyen történetet hallok mostanában? Az idősek csak addig kellenek, amíg van mit örökölni…

A lakás hamar elment: egy fiatal pár vette meg, akiknek tényleg szükségük volt rá. A pénzből vettem magamnak egy kis garzont Kispesten és félretettem annyit, hogy végre elutazhassak Balatonra és talán egyszer Olaszországba is.

Gergőék napokig nem szóltak hozzám. Aztán jött egy üzenet:

„Remélem boldog vagy magadnak.”

Sírtam. De nem a lakás miatt – hanem mert rájöttem: egész életemben csak adtam és adtam… és amikor nemet mondtam, ellenség lettem.

Kati viszont minden hétvégén meglátogatott az új lakásomban. Együtt főztünk lecsót és beszélgettünk hajnalig.

Egy nap becsöngetett hozzám Gergő is. Egyedül jött.

– Mama… sajnálom. Dóra nagyon ráfeszül erre az egészre. Én csak azt akartam, hogy együtt legyen a család…

– Akkor miért akartatok kidobni? – kérdeztem könnyes szemmel.

Gergő lehajtotta a fejét:

– Féltünk. Hogy sosem lesz saját otthonunk. Hogy mindig csak albérletben élünk majd…

Megöleltem őt. Tudtam, hogy nem gonosz – csak gyenge volt.

Most itt ülök az új lakásomban, nézem a naplementét Kispest felett és azon gondolkodom: vajon hány idős ember él még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy csak addig számítanak, amíg van mit örökölni?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig kell tűrnünk azt, hogy csak a vagyonunk miatt szeretnek minket?