Amikor Anyám Hozzám Költözött – Egy Új Élet Kezdete vagy Vége?

– Már megint nem mosogattad el a bögréket, Zsófi! – szólt rám anyám, miközben a konyhapultnál állt, kezében a kedvenc pöttyös bögréjével. A hangja éles volt, mint egy frissen fent kés, és hirtelen visszarepített a gyerekkoromba, amikor minden apróság miatt összeszólalkoztunk.

Pedig most már harmincnégy éves vagyok. Egyedül éltem a kis zuglói lakásomban, megszoktam a saját ritmusomat, a csendet, azt, hogy senki nem szól bele, mikor főzök vagy mosogatok. De két hete minden megváltozott. Anyám váratlanul felhívott egy péntek délután:

– Zsófikám, baj van. El kell költöznöm otthonról. Apáddal végleg szakítottunk.

A hangja remegett, és én azonnal tudtam, hogy nincs más választásom. Másnap már ott állt az ajtóban két bőrönddel és egy nagy doboz virággal. Azóta minden nap egy újabb próbatétel.

Az első héten még próbáltam türelmes lenni. Megértettem, hogy neki is nehéz. Apám hűtlensége, a harminc év házasság vége – mindez összetörte őt. De ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem, mintha visszacsöppentem volna a kamaszkoromba. Anyám mindent kommentált: mit eszem reggelire, mikor megyek dolgozni, miért nem hívom fel gyakrabban a bátyámat.

Egyik este, amikor fáradtan hazaértem a könyvtárból – tanársegéd vagyok az ELTE-n –, anyám már az előszobában várt.

– Zsófi, beszélnünk kell. Nem érzem jól magam ebben a lakásban. Minden olyan idegen.

Leültem mellé a kanapéra. Láttam rajta a kétségbeesést, de bennem is fortyogott valami.

– Anya, én is próbálok alkalmazkodni. De ez nekem sem könnyű. Sosem éltem még veled felnőttként.

– Akkor most mit csináljunk? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem mellette, és azt kívántam, bárcsak visszakaphatnám a régi életemet.

A következő napokban egyre több volt a súrlódás. Anyám mindent elpakolt maga után – és utánam is. A ruháimat más sorrendben rakta vissza a szekrénybe, mint ahogy megszoktam. A fürdőszobában új illatosítót tett ki, amitől én tüsszögni kezdtem. Minden apróság idegesített.

Egy vasárnap reggel aztán robbant a bomba. Anyám éppen palacsintát sütött – ahogy gyerekkoromban –, én pedig próbáltam csendben kávézni.

– Miért nem beszélgetsz velem? – kérdezte hirtelen.

– Mert fáradt vagyok! – csattantam fel. – És mert úgy érzem, mintha megint tizenhat lennék!

Anyám letette a fakanalat, és könnyek szöktek a szemébe.

– Sajnálom, hogy terhedre vagyok…

A szívem összeszorult. Nem ezt akartam mondani. De már késő volt.

Aznap délután hosszú sétára mentem a Városligetbe. Próbáltam átgondolni, hogyan tovább. Vajon képesek vagyunk-e újra megtalálni egymást? Vagy örökre elveszett az a harmónia, amit gyerekkoromban éreztem?

Este leültem anyám mellé.

– Anya… – kezdtem halkan. – Nem tudom, hogyan kell ezt jól csinálni. Felnőttként veled élni… nehéz nekem is. De szeretném, ha megpróbálnánk együtt megtalálni az új egyensúlyt.

Anyám bólintott, és először láttam rajta egy halvány mosolyt.

Azóta minden nap próbálunk egy kicsit türelmesebbek lenni egymással. Néha sikerül, néha nem. De talán ez is része annak, hogy felnőttként újra kell tanulnunk egymást szeretni.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újra otthonra találni ott, ahol minden megváltozott?