Amikor az anyós megtudta, hogy lakást veszünk – egy magyar családi dráma belülről

– Hogy képzeled ezt, Zsolt? – csattant fel az anyósom, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha legalábbis elárultam volna a családot. – Hogy lehet, hogy nem velem beszéltétek meg először ezt a lakásvásárlást? Hogy lehet, hogy nem én döntök ebben?

Ott ültem a panel konyhájában, a linóleum alatt nyikorgott a padló, a radiátorban szuszogott a fűtés. Zsolt mellettem ült, de mintha egyre távolabb csúszna tőlem. A tekintete a padlót bámulta. A szívem hevesen vert – éreztem, hogy most dől el minden.

Pedig mennyit dolgoztunk ezért! Évekig spóroltunk, minden forintot félretettünk. Én tanárként dolgoztam Zuglóban, Zsolt informatikus volt egy kisebb cégnél. Nem voltunk gazdagok, de kitartóak igen. Minden hónapban, amikor megjött a fizetés, leültünk a konyhaasztalhoz, elővettük a kockás füzetet, és számoltunk: mennyi megy félre lakásra, mennyi marad rezsire, mennyi marad egy kis örömre. Néha csak egy fagyira a Városligetben.

Aztán végre összejött az önerő. Már csak keresni kellett a megfelelő lakást. Én néztem az ingatlan.com-ot, Zsolt inkább rám bízta – azt mondta, bízom benned, te úgyis jobban értesz hozzá. Boldog voltam. Úgy éreztem, most végre tényleg ketten vagyunk egy csapat.

De amikor az anyósom, Ilona megtudta, hogy lakást nézünk – nem is tőlünk, hanem Zsolt húgától –, rögtön magához rendelt minket vasárnap ebédre. Ott volt az egész család: Ilona, Zsolt apja, Laci bácsi (aki általában hallgatott), Zsolt két húga: Dóri és Petra is.

Az ebéd alatt mindenki feszült volt. Ilona végig engem méregetett. A húsleves után jött elő a témával:

– Hallottam, hogy lakást akartok venni. És engem ki kérdezett meg erről? – kérdezte gúnyos mosollyal.

– Anya… – kezdte Zsolt halkan –, mi már felnőttek vagyunk…

– Felnőttek? Az én fiam? Az én pénzemen nőttél fel! – vágott vissza Ilona. – És most csak úgy eldöntöd, hogy elköltözöl? És ki fogja segíteni Dórit az egyetemen? Ki fogja Petrit támogatni az albérletben? Mert eddig mindig te adtál nekik pénzt! Most meg majd minden pénzedet elviszi ez a nő?

Azt hittem, ott helyben elsüllyedek szégyenemben és dühömben. Hiszen Zsolt tényleg sokat segített a húgainak – néha túl sokat is. De mindig azt mondta: „Ez csak átmeneti, majd visszaadják.” Persze sosem adták vissza.

– Nem arról van szó… – próbáltam közbeszólni.

– Dehogynem! – vágott közbe Ilona. – Te akarod elszakítani a fiamat a családjától! Te akarod magadnak! Mert neked kell a lakás! Neked kell minden!

Zsolt ekkor felállt az asztaltól.

– Elég volt! – mondta remegő hangon. – Anya, ez az én döntésem is. Szeretnék végre önálló életet élni.

Ilona szeme villámokat szórt.

– Ha ezt megléped, ne számíts többet ránk! És gondold meg jól: ha egyszer bajba kerülsz…

A levegő megfagyott. Dóri és Petra is rám néztek – gyűlölettel és irigységgel vegyes tekintettel. Laci bácsi csak sóhajtott.

Aznap este otthon Zsolt csendes volt. Éreztem rajta: őrlődik. Szeretne velem új életet kezdeni, de fél elveszíteni az anyját és a húgait. Fél attól is, hogy ha nemet mond nekik, örökre haragudni fognak rá.

Néhány nap múlva Ilona felhívta Zsoltot. Hallottam a telefonbeszélgetést:

– Fiam, gondold át még egyszer! Ez a nő csak kihasznál téged! Mi lesz velünk nélküled? Ki fog segíteni nekünk? Dóri még tanul! Petra albérletben van! Te vagy az egyetlen férfi a családban!

Zsolt csak hümmögött.

Este leült mellém.

– Nem tudom mit csináljak – mondta halkan. – Szeretlek téged… de ők is a családom.

– És én mi vagyok? – kérdeztem sírva.

– Te… te is család vagy. De ők… érted…

– Nem! – vágtam rá. – Vagy velük vagy, vagy velem! Nem lehet kétfelé élni!

Napokig feszült volt köztünk minden. Zsolt egyre többet járt haza anyjához „megbeszélni” dolgokat. Egy este későn jött haza.

– Beszélnünk kell – mondta komoran.

– Mi történt?

– Anyám azt mondta… ha elköltözöm tőle végleg, soha többé nem akar látni. Dóri is kiakadt. Petra azt mondta: ha nem segítek neki tovább albérletet fizetni, mehet az utcára.

– És te mit akarsz?

– Nem tudom…

A következő héten már alig beszéltünk egymással. Éreztem: valami végleg eltört benne is és bennem is.

Egyik este hazaérve láttam: Zsolt pakol. Bőröndbe hajtogatta a ruháit.

– Elmegyek anyámhoz egy időre – mondta halkan.

– És én? Mi lesz velem?

– Most nem tudok dönteni… Sajnálom.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel üres volt a lakás. Csak Zsolt illata maradt a párnáján.

Hetekig nem keresett. Egyedül jártam tovább dolgozni, esténként sírtam magamban. Az anyám próbált vigasztalni:

– Kislányom, ne hagyd magad! Egy férfi, aki nem tud leválni az anyjáról… az sosem lesz igazán melletted!

Végül Zsolt felhívott:

– Szeretném visszakapni a lakásra félretett pénzem felét – mondta hidegen.

– Tessék? Hát együtt spóroltuk össze!

– De én is beletettem… Anyám szerint ez így igazságos.

Összeszorított foggal átutaltam neki a pénzt. Nem akartam többé könyörögni neki semmiért.

Aztán egyedül mentem tovább lakást nézni. Végül vettem egy kis garzont Újpesten – csak magamnak. Nehéz volt minden fillért beosztani, de legalább tudtam: ez már csak az enyém.

Közben hallottam híreket Zsoltról: visszaköltözött Ilonához, Dóri továbbra is tőle kér pénzt, Petra is rendszeresen beállít hozzá vacsorára és mosni. A családja újra „összetart”. Csak épp Zsolt már nem mosolyog soha igazán.

Néha még álmodom róla: hogy egyszer majd felhív és azt mondja: „Bocsánatot kérek.” De tudom: ez sosem fog megtörténni.

Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan várják hiába, hogy egyszer majd fontosabbak lesznek egy férfinak, mint az anyja vagy a testvérei?

Ti mit gondoltok erről? Lehet-e boldog párkapcsolat ott, ahol valaki sosem nő fel igazán?