Anyám árnyékában – Egy magyar nő vallomása az ápolás nehézségeiről

– Márta, hol vagy? Nem találom a gyógyszerem! – harsant fel anyám hangja a szobából, miközben én épp a konyhában próbáltam egy gyors vacsorát összedobni. A leves forrt, a telefonom pittyegett, a gyerekek veszekedtek a nappaliban, és én úgy éreztem, mindjárt szétesek.

– Mindjárt megyek, anya! – kiáltottam vissza, de a hangomban már ott volt a fáradtság és az ingerültség. Aztán letettem a fakanalat, megtöröltem a kezem a kötényemben, és bementem hozzá. Ott ült az ágy szélén, a keze remegett, a szeme könnyes volt.

– Márta, nem találom… – kezdte újra, de már nem tudta befejezni. Leültem mellé, megszorítottam a kezét.

– Itt vagyok. Segítek. – próbáltam kedves lenni, de magamban csak azt éreztem: nem bírom tovább.

Négy hónapja költözött hozzánk anyám. Az apám halála után egyedül maradt a régi panelban Újpesten, és egyre többször felejtett el dolgokat. A testvérem, Gábor külföldön él, csak ritkán hív fel minket. Én maradtam. Mindig én maradok.

Az első hetekben még lelkes voltam. Úgy éreztem, most visszaadhatok valamit abból a sok törődésből, amit tőle kaptam. De aztán jöttek a nehéz éjszakák: anyám felriadt, kiabált álmában apám után; nappal elveszettnek tűnt, néha rám se ismert. A férjem, Laci egyre többet dolgozott túlórában. A gyerekek – Zsófi és Marci – először örültek a nagyinak, de most már inkább kerülik őt.

Egyik este Laci leült mellém a konyhában.

– Márta, ezt így nem lehet sokáig csinálni… Nézd magad! Alig alszol, folyton ideges vagy. Nem gondolod, hogy segítséget kellene kérnünk?

– Milyen segítséget? – csattantam fel. – Gábor messze van, te dolgozol… Ki más segítene?

– Van otthonápolás, idősek klubja… – kezdte óvatosan.

– Anyát nem adom be sehova! – vágtam rá dühösen. De közben belül már én is tudtam: így nem mehet tovább.

A következő napokban anyám állapota romlott. Egy reggel arra ébredtem, hogy az előszobában bolyong pizsamában.

– Haza akarok menni… Hol van apád? – kérdezte kétségbeesetten.

– Anya, itt vagy nálunk. Apát már eltemettük… – mondtam halkan.

– Nem igaz! – kiabálta, és sírva fakadt.

A gyerekek ijedten néztek rám. Marci odasúgta:

– Anya, miért ilyen furcsa nagyi?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őket.

Aznap este felhívtam Gábort. A hangja fáradt volt.

– Márta, én nem tudok hazajönni… Tudod jól. De talán tényleg kéne valami segítség. Nem szégyen az.

Letettem a telefont és sírtam. Dühös voltam rá is, magamra is.

A következő héten elmentem a háziorvoshoz tanácsért. Ő ajánlott egy idősek nappali klubját a közelben.

Otthon sokat gondolkodtam. Vajon rossz lánya vagyok, ha beadom anyámat egy ilyen helyre? Vajon mit szólna hozzá ő? Mit szólnának mások?

Egyik délután leültem anyám mellé.

– Anya… Mit szólnál hozzá, ha néha elmennél egy klubba? Ott lennének veled egykorúak, beszélgethetnétek…

Rám nézett fáradt szemmel.

– Már nem vagyok jó neked itthon? – kérdezte halkan.

– Dehogynem! Csak… szeretném, ha boldog lennél. Ha lenne társaságod is rajtunk kívül.

Sokáig hallgatott. Aztán bólintott.

Az első nap nehéz volt. Anyám félve ment be az idegenek közé. Én kint vártam az autóban és sírtam. Bűntudatom volt – mintha elárultam volna őt.

De estére mosolyogva jött ki.

– Képzeld, találkoztam egy régi ismerőssel! És volt ott egy bácsi is… nagyon kedves volt! – mesélte lelkesen.

Évek óta nem láttam így mosolyogni.

Azóta hetente háromszor jár klubba. Itthon is nyugodtabb lett mindenki: anyámnak van társasága, én pedig végre tudok egy kicsit magammal is foglalkozni. De még mindig gyakran mardos a lelkiismeret-furdalás: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg ez volt a legjobb neki?

Néha esténként ülök az ágy szélén és azon gondolkodom: lehet-e jól szeretni valakit úgy, hogy közben magunkat sem veszítjük el teljesen? Ti mit tennétek a helyemben?