Anyám mindent eltervezett – Egy magyar nő harca az önállóságért

– Nem hiszem el, hogy ezt megtetted velem! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. Az abrosz megremegett, a porcelán csésze majdnem leesett. Anyám, Ilona, csak állt velem szemben, karba tett kézzel, és az a tipikus, mindentudó tekintet ült az arcán, amit gyerekkorom óta ismertem.

– Zsuzsikám, ne csinálj jelenetet! – sóhajtott. – Csak a javadat akarom.

– A javamra? Hogy megint te döntesz helyettem? Hogy mindenki rajtam nevethet a faluban? – A hangom remegett, de nem a félelemtől. Harag volt bennem, csalódás és valami mélyen gyökerező szégyen.

Anyám nem szólt semmit. Csak leült a konyhaszékre, és a kezét tördelte. Az ablakon túl a májusi eső kopogott, a kertben már zöldellt a borsó. Gyerekkoromban ilyenkor mindig együtt ültettük – most viszont úgy éreztem, mintha egy idegen ülne velem szemben.

– Miért nem tudod elfogadni, hogy negyvenkét évesen is tudom, mit akarok? – kérdeztem halkan.

– Mert nem akarod látni, hogy mennyire egyedül vagy – felelte anyám. – Mindenki családot alapított már körülötted. A testvérednek két gyereke van, az unokatestvéreid is mind férjhez mentek. Te meg… csak dolgozol reggeltől estig a könyvelőirodában.

– És? Boldog vagyok így! – vágtam rá, de magam sem hittem el igazán.

– Nem vagy boldog. Csak félsz újrakezdeni. – Anyám hangja meglepően lágy volt. – Ezért segítek neked.

Felálltam, és az ablakhoz léptem. A szomszéd kutyája ugatott, valahol egy autó dudált. Ez volt az én világom: csendes vidéki falu Békés megyében, ahol mindenki mindent tud mindenkiről. És most mindenki tudni fogja azt is, hogy anyám társkereső hirdetést adott fel a nevemben a helyi újságban.

– Tudod, hányan hívtak ma? – kérdeztem keserűen. – Egyik sem normális! Az egyik azt kérdezte, hány disznót tudok levágni egyedül, a másik meg azt akarta tudni, hogy hajlandó vagyok-e vasárnaponként templomba járni vele és az anyjával.

Anyám vállat vont.

– Legalább próbálkoznak. Régen örültünk volna ennyi kérőnek.

– Régen! De most 2024 van! Nem vagyok árucikk! Nem vagyok hajadonlány a századfordulón!

A hangom visszhangzott a csempéken. Anyám arca elkomorult.

– Édes lányom, én csak azt akarom, hogy ne maradj magadra. Tudod milyen nehéz öregkorban egyedül?

– Tudom – suttogtam. – De ez az én döntésem kellene legyen.

Csend lett. Csak az óra kattogott a falon.

Aztán hirtelen becsapódott az ajtó: öcsém, Gábor lépett be.

– Mi ez a cirkusz? Az egész utca hallja! – nézett ránk bosszúsan.

– Anyánk társkeresőt játszik velem! – vágtam rá dühösen.

Gábor elmosolyodott.

– Legalább valaki próbál segíteni rajtad… – mondta félig tréfásan, félig komolyan.

– Kösz szépen! – csattantam fel. – Te is azt hiszed, hogy egyedül nem érek semmit?

Gábor vállat vont, de láttam rajta: ő is aggódik értem. Mindig is én voltam a család fekete báránya: nem mentem férjhez huszonévesen, nem szültem gyereket rögtön az érettségi után. A falu összes pletykás nénije engem hozott fel példának: „Bezzeg Zsuzsi még mindig otthon lakik!”

De én dolgoztam, tanultam, utaztam is néha Pestre vagy Szegedre konferenciára. Csak épp… sosem volt bátorságom igazán kilépni ebből a világból.

Most viszont úgy éreztem: elég volt.

– Anyu, kérlek… Töröld le azt a hirdetést! – könyörögtem.

Anyám csak megrázta a fejét.

– Már késő. Már megjelent. És már beszéltem is egy nagyon rendes férfival… Kovács Sándor a neve. Özvegy, két gyereke van, de már felnőttek. Saját háza van Orosházán. Holnap délután átjön kávéra.

Elállt a lélegzetem.

– Te… te randit szerveztél nekem?!

– Nem randi! Csak beszélgetés! – védekezett anyám.

Gábor felnevetett.

– Ez kész szappanopera!

Kirohantam a házból. Az eső arcomba vágott, de nem érdekelt. Végigmentem az utcán, ahol minden ablakból figyeltek. A bolt előtt Marika néni biccentett: „Na mi újság Zsuzsikám?”

„Semmi” – hazudtam mosolyogva.

De belül tomboltam.

Este későig nem mentem haza. A régi játszótérre ültem ki; néztem az üres hintát és azon gondolkodtam: tényleg ilyen életet akarok? Hogy mások mondják meg, mikor és kivel beszélgetek? Hogy anyám döntse el helyettem, ki illik hozzám?

Hazafelé menet találkoztam Katával, a gyerekkori barátnőmmel. Ő már háromgyerekes anya volt; férje traktorosként dolgozott a környéken.

– Hallottam ám… Anyud megint akcióban? – kérdezte együttérzően.

– Igen… Nem tudom mit csináljak. Szeretem őt, de megfojt ezzel az aggódással.

Kata bólintott.

– Tudod mit? Menj el arra a kávéra! De csak azért, hogy utána végre elmondhasd neki: ez az életed és kész!

Másnap délután Sándor tényleg megjelent: magas, kissé pocakos férfi volt, udvarias és csendes. Anyám sütit sütött (persze túrós batyut), Gábor is ott ült velünk.

A beszélgetés kínos volt: Sándor főleg anyámmal társalogott; engem csak néha kérdezett meg arról, szeretek-e kertészkedni vagy főzni (nem igazán). Láttam rajta: ő is inkább egy új házvezetőt keres magának, mint társat.

Amikor végre elment, anyám ragyogott:

– Ugye milyen rendes ember? Megadta a számát is!

Éreztem: most kell lépnem.

– Anyu… Nem fogom felhívni. És kérlek… többé ne szervezz nekem ilyen találkozókat!

Anyám arca megrándult; könnyek jelentek meg a szemében.

– Érted aggódom! Nem akarom, hogy úgy járj mint én… Apád halála óta egyedül vagyok… Félek neked is ez lesz a sorsod…

Leültem mellé és átöleltem.

– De én nem vagyok te! Nekem más az utam… Lehet sosem lesz családom úgy ahogy te szeretnéd… De boldog akarok lenni úgy ahogy én tudok!

Sokáig sírtunk mindketten. Gábor csendben kiment; csak mi maradtunk ott egymás mellett.

Azóta eltelt pár hét. Anyám még mindig próbálkozik néha finoman célozgatni („Sanyi bácsi fia is elvált ám!”), de már tudja: nem engedek többé.

Elkezdtem online tanfolyamra járni; talán egyszer Pestre költözöm majd. Talán sosem lesz férjem vagy gyerekem – de végre érzem: az életem az enyém lett.

Néha mégis elbizonytalanodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre felnőttem?

Ti mit gondoltok? Meddig szabad beleszólni egy felnőtt gyerek életébe? És miért olyan nehéz Magyarországon önállónak lenni?