„Anyám nem akarja, hogy boldog legyek” – Egy magyar lány harca a saját életéért

– Te tényleg ilyen hálátlan vagy, Dóri? – csattant fel anyám, miközben a vasárnapi húsleves gőze az arcomba csapott. A kanalat megállítottam a levegőben. A család minden tagja rám szegezte a tekintetét, mintha valami bűnt követtem volna el. – Nem akarod átvenni a cukrászdát, amit apáddal harminc éve építünk? Hát ki fogja továbbvinni a nevünket?

A torkomban gombóc nőtt. Apám csendben kanalazott, mint mindig, amikor anya dühös volt. Az öcsém, Gergő, a telefonját nyomkodta az asztal alatt, de azért fél szemmel figyelt.

– Anya, én nem akarok cukrász lenni. Mindig is tanítani akartam – mondtam halkan.

– Tanítani? Magyarországon? Egy tanár fizetéséből akarsz megélni? – csóválta a fejét. – Miért nem lehetsz olyan, mint Gergő? Ő legalább nem okoz szégyent.

Gergő felnézett, és vállat vont. – Engem hagyjatok ki ebből.

– Nem rólad van szó! – csattant anya. – Dóri az, aki mindent eldob magától. A családot is.

Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. De valami megmozdult bennem. Huszonhárom éves voltam, diplomával a zsebemben, és még mindig úgy bántak velem, mint egy gyerekkel.

Aznap este apám bejött a szobámba. Leült az ágyam szélére.

– Anyád csak félti a családi örökséget – mondta csendesen. – De ha tényleg ezt akarod… hát…

– Apa, én nem vagyok boldog ott. Nem akarok minden nap hajnalban kelni és krémest sütni.

Sóhajtott. – Tudom. De anyádnak ez az élete.

– Nekem meg más lesz az enyém.

A következő hetek pokoliak voltak. Anyám passzív-agresszíven viselkedett: nem szólt hozzám napokig, majd hirtelen kitört belőle a harag. Egyik este hallottam, ahogy apámmal veszekednek miattam.

– Ha Dóri nem veszi át a boltot, eladom! – kiabálta anya. – Akkor minek dolgoztunk ennyit?

– Ne fenyegetőzz már! – kérlelte apa.

– Hálátlan! Mindig is az volt! – zokogott anya.

Éjszakánként sírtam a párnámba. Próbáltam beszélni vele, de csak annyit mondott:

– Majd ha rájössz, mennyit jelentett ez nekünk, akkor visszajöhetsz.

Az egyetemen végre önmagam lehettem. Szerettem a gyerekeket, szerettem tanítani. De minden hétvégén haza kellett mennem segíteni a cukrászdában – anyám ezt elvárta. Ha nemet mondtam, jött az érzelmi zsarolás:

– Bezzeg Gergő! Ő mindig segít az apjának a műhelyben.

De Gergő csak néha ment be, és akkor is inkább kávézott hátul a haverjaival.

Egy év telt el így. Egyik este apám hívott:

– Anyád rosszul lett. Behozták a kórházba.

Rohantam be hozzá. Ott feküdt sápadtan, infúzióval a karjában.

– Dóri… – suttogta –, ne haragudj rám… csak azt akartam… hogy ne szenvedj úgy, ahogy én szenvedtem fiatalon…

Megszorítottam a kezét.

– Anya, én nem vagyok te. De szeretlek.

Könnyek folytak végig az arcán.

A kórházból hazatérve néhány hétig béke volt köztünk. De amikor felvetettem, hogy állandó tanári állást kaptam Budapesten, újra kezdődött minden:

– Akkor most végleg elhagysz minket? Hát ki fog ránk nézni öreg korunkban?

– Gergő itt van!

– Gergőnek saját élete lesz! Neked is kötelességed van!

Egy este Gergő bejött hozzám:

– Ne haragudj anyára – mondta halkan. – Ő tényleg csak fél attól, hogy egyedül maradnak.

– És nekem mi lesz az életemmel? Nekem nem lehet saját álmom?

Gergő vállat vont.

A költözés napján anyám nem jött ki a szobájából. Apám segített csendben pakolni.

– Vigyázz magadra – mondta halkan.

Az első hónapok Budapesten nehezek voltak. Kevés pénzből éltem egy albérletben három másik lánnyal Újpesten. Minden fillért meg kellett számolni: néha csak tésztát ettem hetekig. De boldog voltam: tanítottam egy általános iskolában, és végre önmagam lehettem.

Anyám hónapokig nem hívott fel. Karácsonykor hazamentem: hideg volt köztünk, mintha idegenek lennénk. Az ebéd alatt egyszer csak megszólalt:

– Boldog vagy legalább?

Bólintottam.

– Akkor talán megérte…

De tudtam: sosem fogja igazán elfogadni a döntésemet.

Azóta eltelt három év. A cukrászdát végül eladták: Gergő sem akarta átvenni. Anyám még mindig gyakran szemrehányóan néz rám, de már nem szól semmit. Néha azon gondolkodom: ha visszamennék az időben, másképp döntenék-e? De aztán ránézek a gyerekekre az osztályomban, akik ragyognak az óráimon… és tudom: nekem ez az utam.

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feláldozni a családi békét a saját boldogságotokért?