„Anyám, te nem költözhetsz ide!” – Egy 67 éves nő küzdelme a családjáért és önmagáért

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Zsófi, a lányom, miközben idegesen dobolt az asztalon az ujjával. A konyhában ültem, a kezem remegett a csésze körül. A teám kihűlt, de nem volt erőm belekortyolni.

– Igen, Zsófi. Egyedül vagyok. Apa már két éve nincs velünk, és… – elakadtam. Nem akartam sírni, de éreztem, hogy a hangom megremeg. – Olyan jó lenne, ha veletek lehetnék. Segítenék a gyerekekkel, főznék, mosnék… Nem akarok terhet jelenteni.

Zsófi sóhajtott. – Anya, mi már megszoktuk így az életünket. A gyerekeknek is megvan a saját ritmusuk. Nem lenne jó neked sem, hidd el! – próbált kedves lenni, de a szavai mögött ott bujkált valami feszültség.

Azt hittem, hogy ha egyszer eljön ez a nap, amikor már nem bírom egyedül a házat, akkor természetes lesz, hogy valamelyik gyerekemhez költözöm. Így nőttem fel én is: nagymama ott lakott velünk, anyám gondoskodott róla. Most meg…

– És Gergő? – fordultam a fiam felé pár nappal később. Ő mindig csendesebb volt, nehezebben beszélt az érzéseiről.

– Anya, nálunk sem egyszerű – mondta halkan. – Judit sokat dolgozik, én is. A gyerekek különórákra járnak, alig vagyunk otthon. Nem tudnánk úgy figyelni rád, ahogy megérdemelnéd.

A szívem összeszorult. Hát ennyire felesleges lettem volna? Egész életemben értük éltem: dolgoztam, főztem, takarítottam, betegágy mellett virrasztottam. Most pedig… csak útban vagyok?

Azóta minden nap egyre nehezebb felkelni. A ház üres és hideg. Reggelente csak a rádió szólal meg társaságként. Néha átjön Marika néni a szomszédból egy kávéra, de ő is panaszkodik: „A fiam Németországban él, az unokáimat csak képen látom.”

Egyik este Zsófi felhívott.

– Anya, gondolkodtunk apával… Talán egy idősek otthona jobb lenne neked. Ott lennének barátaid, programok…

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Egy otthonba? Oda csak azok mennek, akiket már senki sem akar! Legalábbis így gondoltam mindig.

– Zsófi, én nem vagyok még annyira öreg! – kiáltottam rá akaratlanul is. – Még tudok magamról gondoskodni!

– Tudom, anya… Csak aggódunk érted.

De én nem ezt hallottam ki belőle. Hanem azt: „Nem férsz bele az életünkbe.”

Másnap reggel Marika néni kopogott át.

– Hallottam, hogy beszéltél a lányoddal – mondta együttérzően. – Tudod, én is próbáltam a lányomhoz költözni tavaly. Egy hétig bírtuk. Mindenki ideges volt tőlem… Visszajöttem inkább.

Leültünk együtt a konyhában.

– Régen más volt – mondtam neki halkan. – Akkor természetes volt, hogy együtt él több generáció.

– Most mindenki rohan – sóhajtott Marika néni. – De tudod mit? Én beiratkoztam egy nyugdíjasklubba. Ott legalább beszélgetünk.

Elgondolkodtam rajta. Talán tényleg nem várhatom el a gyerekeimtől, hogy feladják az életüket miattam. De akkor mi marad nekem?

Egy hét múlva Zsófiék meghívtak vasárnapi ebédre. Ott ültünk az asztal körül: Zsófi férje, a két unokám, Gergőék is átjöttek. Próbáltam mosolyogni.

– Anya, tudod mit? – szólt oda Zsófi hirtelen. – Mi lenne, ha minden héten nálunk aludnál egy éjszakát? Így együtt lennénk többet.

Meglepődtem. Nem erre számítottam.

– És ha segítenél nekem a kertben? – kérdezte Gergő is félénken. – Tudod, mennyire béna vagyok a virágokhoz.

Valami meleg áradt szét bennem. Talán mégsem vagyok teljesen felesleges.

Azóta minden héten van valami közös programunk: főzök az unokáknak palacsintát, segítek Gergőnek a kertben, Marika nénivel pedig eljárunk klubba beszélgetni.

De néha még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon hol van az a határ, amikor egy anya már csak teher lesz a gyerekeinek? És vajon mi lesz velem tíz év múlva?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg önzőség lenne elvárni a gyerekeimtől azt, amit én adtam nekik egész életemben?