Anyósom fél éve beköltözött hozzánk – és azóta minden megváltozott

– Már megint nem jól csinálod, Zsuzsa! – csattant fel Ilona néni, miközben a húslevest kavargattam a konyhában. – Az én fiam sosem szerette az ilyen zsíros levest. Nem értem, miért nem tudsz végre megtanulni főzni!

A kanál megállt a kezemben. A hátam mögött ott állt a férjem, Gábor, aki csak lesütötte a szemét. Fél éve tart ez. Fél éve, hogy anyósom, Ilona néni, beköltözött hozzánk a zuglói panelba. Azt mondta, egyedül már nem bírja, fél, és szüksége van ránk. Gábor persze rögtön igent mondott. Én… én csak némán bólintottam.

Pedig Ilona néni mindig is nehéz természet volt. Már az esküvőnk előtt is éreztette velem, hogy sosem leszek elég jó a fiának. De amíg külön éltünk, csak ünnepekkor kellett elviselnem a beszólásait. Most viszont minden nap az ő szabályai szerint kellene élnem.

Az első hetekben próbáltam türelmes lenni. Megértettem, hogy nehéz neki, hiszen tavaly halt meg a férje, Lajos bácsi. Gábor is aggódott érte – láttuk rajta, mennyire magányos. De ahogy telt az idő, Ilona néni egyre inkább visszatalált régi önmagához: mindent kritizált, mindent jobban tudott.

– Zsuzsa, te tényleg így akarod felnevelni Annát? – szólt rám egyik délután, amikor a kislányommal rajzoltunk a nappaliban. – Régen nem volt ilyen laza nevelés! Nem csoda, hogy a mai gyerekek ilyenek…

Anna rám nézett nagy szemekkel. Próbáltam mosolyogni, de belül forrtam. Gábor ilyenkor mindig elvonult – vagy dolgozni hivatkozott, vagy lement sétálni. Egyedül maradtam Ilona néni végtelen monológjaival.

A legrosszabbak az esték voltak. Amikor végre leültünk volna vacsorázni, Ilona néni mindig talált valamit, amit szóvá tehetett:

– Gábor, látom, megint nem vasalt ingben vagy! Régen mindig rendesen öltöztél…
– Anya, most már más világ van… – próbálkozott Gábor.
– Más világ? Az én időmben egy asszony tudta a dolgát! – vágott vissza Ilona néni.

Éreztem, ahogy egyre jobban szorul körülöttem a hurok. Már nem volt saját időm, saját terünk. A fürdőszobában is sorban álltunk reggelente – Ilona néni mindig előre ment, mert „az időseknek jár az elsőbbség”.

Egyik este Gábor halkan odasúgta:
– Tarts még ki egy kicsit… Megígérte anyám, hogy csak addig marad, amíg jobban lesz.
– És mikor lesz jobban? – kérdeztem keserűen.
– Nem tudom…

Aztán jöttek a hétvégék. Minden szombaton Ilona néni bejelentette: „Ma nagytakarítás lesz!” Nem számított, hogy egész héten dolgoztam az irodában és alig vártam volna egy kis pihenést. Anna is megsínylette: már nem hívhatta át barátnőit játszani, mert „a lakás nem játszótér”.

Egy vasárnap reggel Anna sírva jött be hozzám:
– Anya, miért kiabál velem mindig nagyi?
Összeszorult a szívem. Mit mondhattam volna? Hogy majd elmúlik? Hogy csak türelmesnek kell lennünk?

A feszültség egyre nőtt köztünk Gáborral is. Ő próbált lavírozni két tűz között – de legtöbbször inkább az anyját védte.

– Zsuzsa, próbáld megérteni… Egyedül van, fél…
– És én? Én nem számítok? Nekem nem lehet rossz?
– Ne dramatizálj már!

Ez fájt a legjobban. Hogy már nem vagyok fontos. Hogy a saját otthonomban vendég lettem.

Egyik este aztán betelt a pohár. Anna lázas lett – egész éjjel virrasztottam mellette. Reggel Ilona néni bejött a szobába:
– Milyen anya vagy te? Hogy lehetett megfázni ebben a lakásban? Biztosan nyitva hagytad az ablakot!
A fáradtságtól sírva fakadtam.

Gábor végre észrevette rajtam a törést.
– Beszélek anyámmal – mondta komoran.
De Ilona néni csak annyit felelt:
– Ha nem kellek itt, elmegyek! De akkor majd meglátjátok, milyen lesz nélkülem!

A következő napokban Ilona néni duzzogott és mindenkinek panaszkodott telefonon: a nővérének Gyöngyösön, a régi szomszédnak Kispesten… Mindenki megtudta: „A Zsuzsa ki akar tenni engem az utcára!”

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Ági egyszer félrehívott:
– Zsuzsa, mi van veled? Olyan fáradtnak tűnsz…
Elmeséltem neki mindent. Ági csak sóhajtott:
– Nálunk is volt ilyen… Végül apám elköltözött albérletbe pár hónapra. Néha muszáj határt húzni.

Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg muszáj lenne határt húznom? De hogyan? Hiszen Gábor sosem állna ki igazán mellettem.

Egy péntek este aztán Gábor később jött haza. Fáradtan ledobta magát mellém a kanapéra.
– Nem bírom tovább – mondta halkan. – Anyám egész nap csak panaszkodik rád…
– És te mit mondasz neki?
– Mit mondhatnék? Mindig ő volt az erősebb…
– És én? Nekem ki segít?

Csend lett köztünk. Anna közben rajzolgatott az asztalnál – egy nagy házat rajzolt három emberrel az ablakban. Egyikük szomorú volt.

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel eldöntöttem: beszélek Ilona nénivel.

Leültem vele szembe a konyhaasztalhoz.
– Ilona néni… Szeretném, ha tudná: mi segíteni akartunk magának. De így nem lehet élni. Nekünk is szükségünk van nyugalomra.
Ilona néni először csak hallgatott. Aztán könnyek jelentek meg a szemében.
– Én csak… félek egyedül lenni…
– Megértem – mondtam halkan –, de nekünk is jogunk van boldognak lenni.

Aznap délután Ilona néni felhívta az unokahúgát Tatabányán. Pár nap múlva közölte: „Elmegyek hozzájuk egy időre.”

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Gábor csak állt némán. Anna odafutott hozzám és átölelt.

Most csend van a lakásban – de bennem még mindig ott zúg az elmúlt hónapok feszültsége.

Vajon jól tettem? Lehet-e úgy segíteni valakinek, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Ti mit tettetek volna a helyemben?