„Anyósom kulcsa: Hogyan veszítettem el az otthonomat, és hogyan szereztem vissza önmagam”

– Már megint itt vagy? – szaladt ki belőlem, amikor a bejárati ajtó nyikorgására kiléptem a fürdőszobából, vizes hajjal, köntösben. Ott állt az anyósom, Ilona, kezében egy szatyorral, amiből kilógott egy csokor petrezselyem és egy doboz túró.

– Jaj, Zsuzsikám, csak beugrottam! Gondoltam, hozok egy kis friss zöldséget a piacon, meg hát… – nézett körül, mintha keresne valamit. – A múltkor mondtad, hogy elfogyott a tejföl.

Nem mondtam. Legalábbis nem neki. Talán Gábornak panaszkodtam félálomban, de hogy Ilona ezt is tudja… Honnan? Vagy csak kitalálta? Vagy tényleg mindenről tud?

– Köszönöm – motyogtam, próbáltam mosolyogni, de a gyomrom görcsbe rándult. Megint.

Ilona már otthonosan pakolta le a szatyrot a konyhapultra. Cipőjét lerúgta, papucsot húzott – a sajátját, amit már hónapokkal ezelőtt idehozott. A hűtőhöz lépett, kinyitotta, bepakolta a tejfölt, majd elővette a seprűt.

– Itt valahogy mindig olyan poros ez a sarok – mondta szemrehányóan.

Azt hittem, hozzászokom. Hogy majd megszokom ezt az újfajta családot, ahol az anyósnak kulcsa van a lakásomhoz. Hiszen Gábor ragaszkodott hozzá:

– Anyámnak legyen kulcsa! Mi van, ha elutazunk? Ha valami baj van? Ha leég a lakás vagy csőtörés lesz? – magyarázta még az esküvőnk után.

Én csak bólintottam. Akkor még azt hittem, ez csak formalitás. Hogy Ilona nem fog visszaélni vele. Hogy majd szól előre. Hogy majd tiszteletben tartja a határaimat.

De nem így lett. Először tényleg csak akkor jött, ha mi kértük. Aztán egyre gyakrabban jelent meg váratlanul: „Csak beugrottam”, „Csak hoztam egy kis levest”, „Csak megnézem a virágokat”. Egy idő után már nem is csöngetett – csak bejött. Volt, hogy Gábor sem volt otthon.

A barátnőim nevetve mondták: „Legalább segít!” De én egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy albérlő a saját lakásomban.

Egyik este Gábor későn ért haza. Épp Ilona által főzött paprikás krumplit melegítettem fel – mert persze ő főzött előre nekünk is.

– Miért vagy ilyen feszült? – kérdezte Gábor.

– Mert anyukád már megint itt volt. Megint átrakta a fűszereket. Megint kidobta a régi bögreimet.

– De hát segít! – legyintett Gábor. – Ne legyél már ilyen érzékeny.

Érzékeny? Én? Vagy csak szeretném eldönteni végre, hogy mikor mosogatok el? Hogy melyik polcon legyen a só? Hogy mikor akarok pizsamában lenni délig?

Aztán jött az igazi mélypont. Egy szombat reggel volt. Álmosan kóvályogtam ki a hálóból, Gábor még aludt. A konyhában Ilona állt kötényben, rántottát sütött.

– Jaj, Zsuzsikám! Gondoltam, megleplek titeket! – csilingelt a hangja.

A kezem ökölbe szorult.

– Ilona néni… – kezdtem halkan –, jó lenne, ha előbb szólna, mielőtt jön…

Elhallgatott. Megsértődött. Aznap délután Gáborral veszekedtünk:

– Hogy beszélsz vele?! Az anyám csak jót akar!

– De én nem akarom! Nem akarom ezt! Nem akarom minden nap azt érezni, hogy valaki figyel! Hogy nem dönthetek semmiről!

Sírtam. Gábor csak nézett rám értetlenül.

A következő hetekben Ilona mintha még többet jött volna. Mintha bizonyítani akarná: ő ide tartozik. Egyik nap már saját törölközője lógott a fürdőben. Másnap a hűtőben ott volt az ő joghurtja is.

A munkahelyemen is feszült voltam. A kolléganőm, Ági egyszer félrehívott:

– Zsuzsa, mi baj van veled? Olyan ideges vagy mostanában…

Elmeséltem neki mindent. Ági csak annyit mondott:

– Ha nem húzol határt most, soha nem fogod visszakapni az otthonodat.

Hazamentem aznap este és órákig ültem a kanapén. Néztem a lakást: mindenhol Ilona nyoma volt. A függönyt lecserélte („Ez világosabb!”), a szőnyeget kitisztította („Ráfért már!”), még a könyveimet is átrakta („Jobb így!”).

Másnap reggel Gábornak csak ennyit mondtam:

– Szeretném visszakérni anyukádtól a kulcsot.

Megfagyott a levegő.

– Ezt nem gondolod komolyan!

– De igen. Ez az én otthonom is. És most úgy érzem magam benne, mint egy vendég.

Délután felhívtam Ilonát:

– Ilona néni… szeretném visszakérni a lakáskulcsot.

Csend lett a vonalban.

– Nem bízol bennem? – kérdezte végül remegő hangon.

– Nem erről van szó… Csak szeretném magam otthon érezni végre.

Másnap Ilona átadta a kulcsot. Nem szólt semmit, de láttam rajta: megbántottam.

Gábor napokig duzzogott. Alig beszéltünk egymással. Aztán lassan minden visszaállt: Ilona ritkábban jött, előre szólt telefonon. A lakás újra az enyém lett – vagyis: a miénk.

De valami örökre megváltozott bennem. Már tudom: ha nem húzom meg a határaimat időben, senki más nem fogja helyettem megtenni.

Most már tudatosan figyelek arra is: ha egyszer majd nekem lesz menyem vagy vejem… vajon én képes leszek tiszteletben tartani az ő otthonukat?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húznátok meg a határt? Várom a véleményeteket!