„Anyu, ráérsz ma is?” – Egy nagymama vallomása a határok kereséséről
– Anyu, ráérsz ma is? – Dóri hangja fáradtan cseng a telefonban, de mögötte ott bujkál az elvárás. Már megint. Az utóbbi hónapokban szinte minden nap elhangzik ez a kérdés. Néha már előre összeszorul a gyomrom, amikor csörög a mobilom.
– Dóri, ma szerettem volna elmenni a Margitszigetre sétálni Marikával – próbálkozom óvatosan.
– De anyu, tudod, hogy Zsolt késő estig dolgozik, én meg holtfáradt vagyok. Csak pár órára! – hallom a hangjában a kétségbeesést és a szemrehányást is.
Aztán ott ülök a nappaliban, ölemben a kis Lili, aki édesen mosolyog rám. Szeretem őt, mindennél jobban. De közben érzem, ahogy egyre inkább eltűnök önmagam elől. A napjaim már nem rólam szólnak, hanem arról, hogy mikor kell mennem Dóriékhoz, mikor kell főznöm, játszanom, altatnom.
A barátnőim néha irigykedve mondják: „De jó neked, hogy ilyen közel lehetsz az unokádhoz!” Igen, jó. De mi van akkor, ha már túl közel vagyok? Ha már nem marad helyem saját magamnak?
Egyik este Marika átjön egy üveg borral. Leülünk a konyhában.
– Te, Zsuzsa, meddig bírod még ezt? – kérdezi halkan.
– Nem tudom – sóhajtok. – Félek, ha nemet mondok Dórinak, megharagszik. Olyan nehéz most neki is…
Marika bólint. – De neked is jogod van élni. Nem csak nagymama vagy.
Másnap reggel újabb üzenet: „Anyu, Lili megint lázas. Tudnál jönni?”
Felveszem a kabátom és indulok. Az úton azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért érzem magam bűnösnek, ha nemet akarok mondani? Miért hiszi Dóri, hogy mindig ráérek?
Amikor odaérek hozzájuk, Dóri sápadtan nyit ajtót.
– Köszönöm, anyu! – ölel meg gyorsan. – Nem tudom, mit csinálnék nélküled.
Lili az ágyban fekszik, arca kipirult. Leülök mellé, simogatom a homlokát. Közben Dóri a konyhában pakol, idegesen csörömpöl.
– Minden rendben? – kérdezem óvatosan.
– Fáradt vagyok – mondja halkan. – Zsolt sosem ér rá, minden rám szakad…
Nézem őt: az én kislányom felnőtt nő lett, de még mindig annyira sebezhető. És én mindig meg akarom menteni őt. De közben ki ment meg engem?
Este otthon ülök a fotelban és előveszem egy régi naplómat. Belelapozok: mennyi álmom volt! Utazni akartam Erdélybe, tanulni olaszul, festeni… Most pedig minden nap ugyanaz: reggel hív Dóri, én megyek.
Egyik vasárnap végre összeszedem magam.
– Dóri, beszélnünk kell – mondom neki ebéd után.
– Mi történt? – néz rám aggódva.
– Fáradt vagyok. Szeretlek titeket, de nem bírom már ezt a tempót. Szükségem van egy kis időre magamnak is.
Dóri arca elkomorul.
– Azt hittem, örülsz Lilinek…
– Nagyon örülök! De nem csak nagymama vagyok. Szükségem van pihenésre is.
Csend lesz köztünk. Lili játszik a szőnyegen, mi pedig csak ülünk egymással szemben.
– Értem – mondja végül Dóri halkan. – Csak… néha úgy érzem, mindenki elhagyott.
Felállok és átölelem.
– Nem hagylak el. De nekem is szükségem van rád – mint lányra, nem csak anyára.
Aznap este sokáig nem tudok elaludni. Vajon jól tettem? Vajon most végleg eltávolodunk egymástól?
A következő héten Dóri ritkábban hív. Néha hiányzik Lili nevetése. Máskor felszabadulok: végre elmehetek Marikával sétálni vagy csak olvasni egy könyvet.
Pár hét múlva Dóri keres meg engem.
– Anyu… igazad volt. Meg kell tanulnom egyedül is boldogulni. De néha azért ugye még vigyázol Lilire?
Elmosolyodom és megsimogatom az arcát.
– Persze! Csak mostantól legyenek határok.
Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon hány nagymama érez így Magyarországon? Hányan mernek kiállni magukért anélkül, hogy elveszítenék a családjuk szeretetét? Ti mit tennétek a helyemben?