Az ajtó csattanása – Egy anya vallomása a határokról és a szeretetről

– Ne gyere be! – kiáltotta Gergő, miközben olyan erővel csapta be az ajtót az orrom előtt, hogy a leves majdnem kilöttyent a kezemből. Megálltam a folyosón, a csendben csak a szívem dobogását hallottam. A házi húsleves illata keveredett a megalázottság keserűségével. Ott álltam, mint egy koldus, aki túl sokat kért.

Nem tudom, mikor kezdődött el ez az egész. Talán amikor Gergő először hozta haza Dórát, és én próbáltam mindent megtenni, hogy jól érezze magát nálunk. Vagy talán már akkor, amikor Gergő apja meghalt, és én egyedül maradtam vele. Akkoriban minden percemet neki szenteltem. Ő volt a világom közepe, az egyetlen kapaszkodóm.

Azóta is minden vasárnap főzök neki levest, ahogy anyám tanította nekem. A húsleves nálunk nem csak étel – szertartás. Egy tál szeretet, amit anyáról fiúra örökítünk. De most úgy tűnik, ez már csak nekem jelent valamit.

A folyosón állva hallottam, ahogy Dóra odabent halkan beszél hozzá:
– Gergő, nem lehet mindig itt anyukád! Nekünk is kell egy kis magánélet.
– De hát csak levest hozott… – válaszolta Gergő bizonytalanul.
– Nem érted? Minden héten itt van! Nem vagy már kisfiú!

A szavak úgy vágtak belém, mintha pofon csaptak volna. Hát tényleg ennyire terhes vagyok nekik? Csak segíteni akartam. Csak szeretni akartam őket.

Hazafelé menet a villamoson bámultam ki az ablakon. Az emberek siettek, senki sem figyelt rám. Egy idős néni rám mosolygott, de én csak lesütöttem a szemem. Vajon ő is így érzi magát néha? Hogy feleslegessé vált?

Otthon leültem a konyhaasztalhoz, és néztem a kezeimet. Ezekkel a kezekkel ringattam Gergőt, ezekkel főztem neki minden nap. Most meg… ezekkel kopogtam be hozzá, és ezekkel vittem el tőle mindazt, amit adni tudtam.

Este felhívott Éva, a barátnőm.
– Mi történt veled? Olyan szomorú vagy.
– Gergő… becsapta előttem az ajtót. Csak levest vittem neki.
– Marika, lehet, hogy hagynod kellene őket egy kicsit. Tudod, milyen nehéz volt nekem is elengedni a fiamat…
– De hát én csak segíteni akarok! – tört ki belőlem a sírás.
– Néha azzal segítesz a legtöbbet, ha hátrébb lépsz – mondta Éva halkan.

Egész éjjel forgolódtam. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergő beteg volt, és én virrasztottam mellette. Amikor először ment el bulizni, és hajnalig vártam haza. Amikor először mondta ki: „Anya, szeretlek.” Most meg… most már nem vagyok része az életének?

Másnap reggel Dóra hívott fel.
– Marika néni… ne haragudjon ránk. Csak… szeretnénk egy kicsit kettesben lenni Gergővel. Tudom, hogy fontos önnek a leves, de talán mostantól ritkábban jöjjön át.
– Értem – mondtam halkan. – Nem haragszom… csak furcsa ez nekem.
– Köszönöm, hogy megérti – mondta Dóra.

Letettem a telefont, és úgy éreztem magam, mintha valaki kihúzta volna alólam a széket. Üres lett a lakás. Üres lett az életem?

Aztán eszembe jutott anyám arca. Ő is mennyit sírt miattam, amikor elköltöztem otthonról. Akkor nem értettem őt – most már igen.

Délután elmentem sétálni a Margitszigetre. Néztem a fiatalokat, akik nevetve futottak egymás után. Egy anya tolta babakocsiban a kisfiát – ugyanúgy nézett rá, ahogy én néztem valaha Gergőre. Vajon ő is eljut majd ide? Hogy egyszer majd becsukják előtte az ajtót?

Hazafelé vettem egy csokor tulipánt magamnak. Régen mindig Gergő hozott nekem virágot anyák napjára. Most magamnak kellett megvennem.

Este leültem írni ezt a történetet. Talán így könnyebb lesz feldolgozni mindazt, ami történt. Talán más anyák is érzik ezt a fájdalmat – hogy hiába adsz mindent, egyszer csak azt mondják: elég volt.

De vajon tényleg túl sok voltam? Tényleg csak magamnak főztem azt a levest? Vagy lehet még esély arra, hogy egyszer újra kinyílik előttem az az ajtó?

„Mit gondoltok? Hol húzódik a határ anya és fia között? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden összetört?”