„Az anyám mindent odaadott, a feleségem mégis pokollá tette az életem – egy magyar férfi vallomása”

– Miért nem tudsz végre felnőni, Tamás? – csattant fel Dóra, miközben a konyhaasztalra csapta a kávésbögrét. – Mindig csak az anyáddal foglalkozol! Hányszor mondjam még el?

A bögréből kiömlött a kávé, barna foltot hagyva a terítőn. A szívem összeszorult. Már megint ugyanaz a lemez. Anyám vagy Dóra. Mintha választanom kellene, mintha nem lehetne mindkettőt szeretni.

Gyerekkoromban csak anyám volt nekem. Apám meghalt, amikor még kisiskolás voltam. Anyám, Ilona, két műszakban dolgozott a gyárban, hétvégén pedig takarított, hogy legyen pénz a számlákra és az én iskoláztatásomra. Soha nem panaszkodott, csak néha ült le este a konyhában, nézett maga elé, és csendben sírt. Én akkor is tudtam: mindent értem tesz.

Aztán jött az egyetem. Felvettek Szegedre, közgazdaságtanra. Anyám minden tartalékát rám költötte – albérlet, tankönyvek, buszbérlet. Azt mondta: „Neked jobb életed lesz, Tamáskám.”

Az első év végén ismertem meg Dórát. Ő volt az évfolyam legszebb lánya: hosszú barna haj, határozott tekintet, mindig tudta, mit akar. Én csak egy vidéki fiú voltam, akinek minden fillér számított. Dóra viszont pesti lány volt, apja vállalkozó, anyja ügyvéd. Az első randin már éreztem: más világban nőtt fel.

Mégis belém szeretett. Legalábbis azt hittem. Együtt jártunk bulikba, ő mutatta meg nekem a várost, én pedig segítettem neki a vizsgákra készülni. Egy év után összeköltöztünk egy kis albérletben.

A diplomaosztó után összeházasodtunk. Nem volt nagy lagzi: csak szűk család és pár barát. Anyám sírt az örömtől – azt mondta, most már nyugodt lehet.

De lakásunk nem volt. Dóra szülei azt mondták: „Mi már eleget adtunk.” Anyám viszont – bár alig volt megtakarítása – felajánlotta a panelt, amit még nagyanyámtól örököltünk Újpalotán. Ő visszaköltözött vidékre a rokonokhoz.

– Nektek már saját életetek van – mondta búcsúzáskor. – Én majd elleszek.

Dóra húzta a száját a lakás miatt.
– Ez egy lepukkant panel! – sopánkodott az első napon. – A fürdőszoba csempe is repedezett…
– Majd felújítjuk – próbáltam nyugtatni.
– Majd… De miből?

Az első hónapokban még próbáltam mindkettőjük kedvében járni. Dolgoztam egy könyvelőirodában, esténként pedig anyámat hívtam telefonon: hogy van? Nem fázik-e? Elég-e a gyógyszer?

Dóra egyre türelmetlenebb lett.
– Miért kell minden hétvégén leutaznod hozzá? Nem vagy már kisfiú!
– Anyám egyedül van…
– És én? Én nem számítok?

Egyik este Dóra kiborult:
– Ha még egyszer pénzt adsz neki, elköltözöm! Nem fogom eltartani az anyósomat!
– De hát ő adta nekünk ezt a lakást…
– Az ő döntése volt! Én nem kértem!

Aztán jöttek a mindennapi apró harcok: ki menjen le a szeméttel; ki főzzön; ki mosogasson. Dóra szerint minden rám hárult.
– Az én anyám sosem csinált ilyet apámmal! – vágta hozzám egyszer.
– Az anyádnak bejárónője van…
– Mert megteheti! Neked miért nincs ambíciód?

Egyre többet dolgoztam túlórában, csak hogy ne kelljen otthon lennem. Anyám közben egyre többször panaszkodott fejfájásra, de sosem kérte, hogy menjek hozzá. Mégis mentem – vittem neki ételt, gyógyszert.

Egyik vasárnap Dóra ultimátumot adott:
– Vagy én, vagy az anyád! Elég volt ebből!

Akkor először kiabáltam vele:
– Hogy lehetsz ilyen hálátlan? Nélküle most az utcán lennénk!
– Én nem kértem semmit tőle! – sírt Dóra.

Aznap este külön szobában aludtunk. Másnap reggel Dóra szó nélkül elment dolgozni. A lakásban dermesztő csend maradt.

Pár hét múlva anyám kórházba került. Sztrókot kapott. Rohantam hozzá – Dóra szó nélkül nézett rám, amikor indultam.
– Ha most elmész…
– Menjek vagy maradjak? – kérdeztem halkan.
– Neked úgyis csak az anyád számít!

A kórházban anyám keze remegett, amikor megszorította az ujjam.
– Ne haragudj rá… csak félti magát…
– De hát ő mindent megkapott! – fakadtam ki.
Anyám csak mosolygott fáradtan.

Hazatérve Dóra már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott:
„Elmentem anyuékhoz. Gondolkodj el rajtunk.”

Hetekig próbáltam hívni – nem vette fel. Anyám lassan javult, de már sosem lett a régi. Éreztem: két világ között rekedtem.

Végül Dóra visszajött – de már csak azért, hogy összepakolja a ruháit.
– Nem tudok így élni – mondta halkan. – Neked mindig az anyád lesz az első.
– Ő feláldozta magát értünk…
– Épp ez az! Nem akarok ilyen életet!

Elváltunk csendben, ügyvéd nélkül. A lakásban maradtam egyedül. Anyám visszaköltözött hozzám, de már csak árnyéka volt önmagának.

Most esténként ülök ugyanannál a konyhaasztalnál, ahol annyi veszekedés zajlott le. Nézem az üres bögrét és azon gondolkodom: lehet-e egyszerre jó fiú és jó férj? Vagy Magyarországon tényleg választani kell?

Ti mit tennétek? Az anyátokat vagy a házastársatokat választanátok? Vagy lehet valahogy mindkettőt szeretni úgy, hogy senki ne sérüljön meg végleg?