Az anyós árnyékában – Egy magyar nő harca a szabadságért

– Már megint itt vagy? – kérdeztem fáradtan, miközben Ilona néni cipősarkai koppantak a folyosón. A kislányom, Lili, épp a szobájában rajzolt, én pedig próbáltam végre egy nyugodt délutánt eltölteni. De az ajtóban ott állt az exférjem anyja, karján egy szatyorral, arcán sértett elszántsággal.

– Hogyhogy nem szóltál előre? – kérdeztem, de ő csak legyintett.

– Nekem nem kell bejelentkeznem! A saját unokámat jöttem megnézni. – hangja kemény volt, mint mindig.

Ez már a sokadik alkalom volt. Amióta elváltam Gábortól, Ilona néni rendszeresen jött-ment a lakásomban, mintha semmi sem változott volna. Gábor már új családot alapított, de az anyja engem nem hagyott békén. Mindig talált valamit, amibe beleköthetett: Lili ruhája, a lakás rendje, vagy épp az, hogy mit főzök.

– Lili! Gyere ki köszönni a nagymamának! – kiabált be a szobába.

A kislányom kelletlenül jött elő. Ilona néni rögtön végigmérte.

– Már megint nadrágban vagy? Egy kislánynak szoknyát kellene hordania! – szólt rá, mire Lili lesütötte a szemét.

– Anya azt mondta, így kényelmesebb játszani – válaszolta halkan.

– Régen nem így volt! – fordult felém Ilona néni. – Te is mindig rendesen öltöztél! Mi lesz ebből a gyerekből?

Néha úgy éreztem, mintha nem is az én gyerekem lenne. Ilona néni mindenbe beleszólt: mit eszik Lili, mikor fekszik le, hova járunk hétvégén. Volt, hogy váratlanul jelent meg az óvodában is, és elvitte fagyizni – anélkül, hogy szólt volna nekem.

A válás után azt hittem, végre fellélegezhetek. Gábor ivott, bulizott, sosem volt otthon. Hat évig tűrtem miatta mindent: a magányos esték sorát, a megalázó jeleneteket a barátai előtt. Amikor végre összeszedtem magam és elköltöztem Lilivel egy albérletbe Zuglóban, azt hittem, nehezén túl vagyok. De Ilona néni árnyéka mindenhová elkísért.

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám szerint túl szigorú vagyok Ilonával:

– Mégiscsak ő Lili nagymamája! Hálásnak kellene lenned, hogy törődik vele.

De én tudtam: ez nem törődés volt. Ez kontroll. És én már nem akartam többé senki bábja lenni.

Egyik este Lili sírva jött hozzám:

– Anya, miért mondja mindig a nagyi, hogy apa jobb lenne nekem?

Összeszorult a szívem. Hányszor hallotta ezt tőle? Hányszor ültette el benne a kételyt?

Próbáltam beszélni Gáborral is:

– Kérlek, mondd meg anyádnak, hogy hagyjon minket békén! Nem akarom, hogy Lili ebben nőjön fel.

Gábor csak vállat vont:

– Anyám ilyen. Nem tudod megváltoztatni.

De én nem akartam beletörődni.

Egyik vasárnap délután Ilona néni ismét váratlanul toppant be. Épp palacsintát sütöttem Lilinek.

– Megint édesség? Régen mi ilyenkor főzeléket ettünk! – szólt oda gúnyosan.

– Lili egész héten jól evett az oviban – próbáltam nyugodt maradni –, hadd örüljön egy kicsit.

– Elkényezteted! Ezért lesznek most ilyenek a mai fiatalok! – csattant fel.

Lili rám nézett ijedten. Akkor döntöttem el: elég volt.

– Ilona néni – mondtam határozottan –, most szeretném, ha hazamenne. Ha legközelebb látogatni akarja Lilit, kérem, egyeztessünk előre időpontot.

Elképedt arccal nézett rám:

– Hogy beszélsz velem? Én csak jót akarok!

– Értem – feleltem halkan –, de most már nekünk is jár egy kis nyugalom.

Aznap este felhívott anyám:

– Mit műveltél? Ilona sírva hívott fel! Most mindenki téged hibáztat!

Könnyek között ültem le az ágyra. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre kiálltam magunkért?

A következő hetekben Ilona néni megsértődött. Nem jött át, de telefonon naponta hívogatott: „Mi lesz így Liliből? Ki fog rá vigyázni?” A családomban is feszültség lett: apám szerint „egyedülálló nőként örüljek minden segítségnek”; nővérem pedig azt mondta: „Majd ha idősebb leszel, te is megérted”.

De én csak azt láttam: Lili felszabadultabb lett. Többet nevetett, bátrabban játszott más gyerekekkel. Egyik este odabújt hozzám:

– Anya, most már jó itthon lenni.

A szívem majd kiugrott a helyéről.

Persze Ilona néni nem adta fel könnyen. Egy nap váratlanul megjelent az iskolában és el akarta vinni Lilit „csak egy órára”. Az osztályfőnök szerencsére felhívott:

– Zsuzsa néni itt van és azt mondja, ön engedélyezte… Igaz ez?

– Nem! – mondtam határozottan. – Kérem, ne engedjék el vele Lilit!

Hazafelé menet remegett a kezem a volánon. Vajon meddig kell még ezt tűrnöm?

Este hosszú levelet írtam Ilona néninek:
„Kedves Ilona néni! Kérem, tartsa tiszteletben a határainkat. Szeretném én eldönteni, mikor és hogyan találkozik Lili önnel. Ez mindannyiunk érdekében fontos.”
Nem válaszolt rá.

A családomban újabb vita robbant ki:
– Miért vagy ilyen kemény? – kérdezte anyám.
– Mert nekem kell felelősséget vállalnom Liliért! – kiáltottam vissza könnyek között.

Aztán egy nap Gábor új felesége keresett meg Facebookon:
– Sajnálom, hogy ilyen nehéz dolgod van Ilonával. Nekünk is sok gondot okoz… Ha kell segítség vagy beszélgetés, szólj nyugodtan!
Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem: valaki tényleg megért.

Azóta lassan javul a helyzet. Ilona néni ritkábban jelentkezik; talán elfáradt a harcban vagy végre belátta: nem veheti el tőlem az anyaságot. De minden nap ott motoszkál bennem a félelem: vajon mikor toppan be újra?

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány magyar nő él még ilyen árnyékban? Hányan érzik magukat bűntudatosnak csak azért, mert kiállnak magukért és a gyerekükért?

Néha még most is hallom Ilona néni hangját fejemben: „Majd meglátod egyszer…”
De én már tudom: csak akkor lehet boldog a gyerekem, ha én is kiállok magunkért.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrnie egy anyának az ilyen beavatkozást? Vajon tényleg önző vagyok – vagy csak végre bátor?