Az anyós mindent elvitt – még a vízforralót is! Egy magyar család drámája a négy fal között

– Hova viszed azt a vízforralót, Irén néni? – kérdeztem remegő hangon, miközben az anyósom már a bejárati ajtóban állt, hóna alatt a féltve őrzött konyhai gépemmel.

– Nálam elromlott, Katalin, majd veszel magadnak újat. Nekem most nagyobb szükségem van rá – mondta, és már csukta is maga mögött az ajtót. A férjem, Gábor csak állt mellettem, lesütött szemmel, mintha semmi sem történt volna.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg eltört bennem valami. Hónapok óta gyűlt bennem a feszültség, de most először éreztem azt, hogy nem bírom tovább. Az anyósom, Irén néni, aki a szomszéd lépcsőházban lakott, lassan mindent elvitt tőlünk: először csak egy-egy bögrét vagy törölközőt, aztán a mikrót, a vasalót, végül már a vízforralót is. És Gábor? Ő mindig csak annyit mondott:

– Anyámnak most tényleg szüksége van rá. Majd veszünk másikat.

De sosem vettünk. Minden hónapban épphogy kijöttünk a fizetésünkből. Én egy könyvelőirodában dolgoztam napi nyolc órát, Gábor pedig egy autószerelő műhelyben robotolt. Minden fillért meg kellett néznünk. És amikor végre összegyűjtöttünk valamire, Irén néni már ott toporgott az ajtóban.

– Katalin, olyan szép új kenyérpirítótok van! Az enyém már nagyon régi… – kezdte egyik este.

– Irén néni, most vettük, tényleg szükségünk van rá – próbáltam tiltakozni.

– Ugyan már! Nekem is jár egy kis kényelem. Gábor, ugye nem hagyod, hogy az anyád nélkülözzön? – fordult a fiához.

Gábor csak bólintott. Másnap már nem volt kenyérpirítónk.

A barátnőim szerint túl puhány vagyok. – Miért nem állsz ki magadért? – kérdezte mindig Zsuzsa. – Ha az én anyósom csinálná ezt, már rég megmondtam volna neki a magamét!

De én nem tudtam. Gábor mindig azt mondta: – Anyám egyedül van, apám meghalt, mi vagyunk neki az egyetlen családja.

Egyik este azonban betelt a pohár. Fáradtan értem haza munkából, és azt láttam, hogy Irén néni épp a hűtőből pakolja ki a maradék vacsorát egy műanyag dobozba.

– Ezt is elviszi? – kérdeztem dühösen.

– Hát persze! Nekem nincs időm főzni. Majd ti rendeltek pizzát vagy valamit – legyintett.

– Elég volt! – kiáltottam rá. – Ez nem normális!

Irén néni megsértődött és kiviharzott. Gábor rám nézett:

– Muszáj volt így beszélned vele? Tudod, mennyit segített nekünk?

– Mit segített? Mindent elvisz! Nem marad semmink! – sírtam el magam.

Aznap este nem szóltunk egymáshoz. Másnap reggel Gábor korán ment dolgozni. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Vajon tényleg én vagyok a rossz? Túl önző vagyok?

A következő hétvégén Irén néni beállított hozzánk egy listával:

– Ezeket kellene megvennetek nekem: új porszívó, mikrohullámú sütő, meg egy kis pénz is jól jönne gyógyszerre.

– Irén néni, nekünk sincs pénzünk! – mondtam kétségbeesetten.

– Akkor minek jártok dolgozni? – vágta rá gúnyosan.

Ekkor döntöttem el: elég volt! Felhívtam anyukámat és sírva meséltem el mindent. Ő csak annyit mondott:

– Kati, ha nem húzol határt, sosem lesz vége. Gábor szeret téged? Akkor ki kell állnia melletted!

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.

– Vagy én, vagy anyád! – mondtam ki remegő hangon. – Nem bírom tovább ezt az életet. Ha nem változik semmi, elköltözöm.

Gábor először csak nézett rám döbbenten. Aztán lehajtotta a fejét.

– Nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem… De igazad van. Anyám túl messzire ment.

Másnap együtt mentünk át Irén nénihez. Gábor végre kiállt mellettem:

– Anya, mostantól nem vihetsz el semmit tőlünk engedély nélkül. És nem adunk több pénzt sem. Nekünk is szükségünk van mindenre.

Irén néni először hisztériázott, sírt és fenyegetőzött:

– Hát ilyenek vagytok ti? Megöregedtem, kidobtok az utcára!

De mi kitartottunk. Néhány hétig pokol volt az életünk: Irén néni minden rokont felhívott és panaszkodott ránk. A család fele megsértődött ránk. De én végre fellélegeztem.

Lassan visszatért az életünkbe a nyugalom. Vettünk új vízforralót – csak magunknak. És amikor Irén néni újra próbálkozott, Gábor már nemet mondott neki.

Most már tudom: ha nem húzzuk meg a határainkat időben, mások átgázolnak rajtunk. De vajon hány magyar család él még mindig ilyen függőségben? Hány nő érzi magát idegennek a saját otthonában?

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat is tiszteletben tartjuk? Ti mit tennétek a helyemben?