Az életem örökre megváltozott: a gyerekeim nélkülem nőttek fel, de egy nap minden megfordult

– Anya, miért nem voltál ott az évzárón? – kérdezte Dóri, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezében szorongatta a bizonyítványát. A hangja remegett, a szeme sarkában könnyek csillogtak.

Ott álltam előtte, kezemben a telefonommal, amin még mindig ott villogott a főnököm üzenete: „Holnap reggel 8-ra be kell jönnöd, Zsuzsa!” A szívem összeszorult. Mit mondhattam volna? Hogy a munka fontosabb volt? Hogy megint cserben hagytam őt?

– Sajnálom, kicsim – suttogtam. – Nagyon szerettem volna ott lenni.

De már nem hittek nekem. Sem Dóri, sem a fiam, Gergő. Az utóbbi években csak azt látták, hogy reggel rohanok, este hullafáradtan esem haza, néha még vacsorázni sincs erőm. A férjem, András is egyre többször nézett rám csalódottan. Egyre kevesebbet beszélgettünk, egyre több volt a csend.

Pedig nem így indult az életem. Egy kisvárosban nőttem fel, Szolnokon, ahol mindenki ismert mindenkit. Anyám tanítónő volt, apám buszsofőr. Mindig együtt vacsoráztunk, hétvégén kirándultunk a Tisza-partra. Gyerekként azt hittem, nekem is ilyen családom lesz: összetartó, szeretetteljes.

Aztán Budapestre kerültem egyetemre. Ott ismertem meg Andrást is. Fiatalok voltunk, tele álmokkal. Mindketten dolgozni akartunk, lakást venni, utazni. Amikor megszülettek a gyerekek, azt hittem, mindent meg tudok oldani: karriert építek és jó anya leszek egyszerre.

De a valóság más lett. A munkahelyemen – egy nagy könyvelőirodában – minden évben egyre több lett a feladat. Ha nemet mondtam volna valamire, rögtön találtak volna helyettem mást. Féltem elveszíteni az állásomat. Féltem attól is, hogy ha otthon maradok a gyerekekkel, lemaradok mindenről.

Az első években még próbáltam egyensúlyozni: dolgoztam otthonról, vittem-hozta őket óvodába-iskolába. De ahogy nőttek, úgy távolodtunk egymástól. Egyre több volt az elmaradt közös program, az elfelejtett születésnapok, az üres ígéretek.

Egy este András leült mellém a kanapéra.

– Zsuzsa – mondta halkan –, szerinted ezt így lehet még sokáig csinálni? A gyerekeknek szükségük lenne rád. Én is…

– Tudom – vágtam rá gyorsan –, de most van ez a nagy projekt… Ha ezt jól csinálom, előléptetnek! Akkor majd könnyebb lesz minden.

– De mikor lesz az a „majd”? – nézett rám fáradtan. – Dóri már most is fél tőled kérdezni valamit. Gergő egész nap a gép előtt ül. Észrevetted?

Nem válaszoltam. Nem akartam szembenézni azzal, amit mondott.

Aztán jött az a bizonyos nap. Egyik reggel Dóri nem akart felkelni. Csak feküdt az ágyban és sírt.

– Nem akarok iskolába menni! – kiabálta. – Úgysem érdekel senkit!

Próbáltam vigasztalni, de nem engedett közel magához. Gergő is bezárkózott a szobájába. András pedig csak nézett rám némán.

Aznap este későn értem haza. A lakásban sötét volt, csak a konyhában égett egy lámpa. Az asztalon egy cetli: „Elmentünk anyuhoz vacsorázni. András”.

Leültem és sírtam. Először évek óta.

Másnap reggel András komolyan közölte:

– Zsuzsa, ha így folytatod, elveszítesz minket.

Ez volt az utolsó csepp.

Elmentem szabadságra – először öt év után –, és próbáltam újra közeledni hozzájuk. De nehezen ment. Dóri nem akart velem beszélgetni, Gergő csak vállat vont mindenre.

Egyik délután elmentünk együtt fagyizni a Margitszigetre. Próbáltam viccelődni velük, de csak csend volt köztünk.

– Miért most akarsz velünk lenni? – kérdezte Gergő hirtelen. – Amikor kicsik voltunk, mindig csak dolgoztál…

Nem tudtam mit mondani.

Hazafelé Dóri megszorította a kezem.

– Anya… maradsz most már velünk?

Akkor döntöttem el: változtatnom kell.

Felmondtam a munkahelyemen. Nem volt könnyű döntés – féltem attól, miből élünk majd meg –, de tudtam: ha most nem teszem meg, végleg elveszítem őket.

Az első hónap nehéz volt. Anyagilag is megszorultunk; András fizetése épphogy elég volt a számlákra és az albérletre Óbudán. Volt olyan hétvége is, amikor csak paprikás krumplit ettünk három napig.

A családom sem értette:

– Megőrültél? – kérdezte anyám telefonon. – Egy ilyen jó állást otthagyni? És mi lesz veletek?

– Majd megoldjuk – feleltem halkan.

A barátaim közül is sokan elfordultak tőlem; úgy érezték, kudarcot vallottam.

De lassan-lassan változni kezdett minden. Többet beszélgettünk otthon; esténként társasoztunk vagy sétáltunk a Rómain. Dóri újra mesélt az iskoláról; Gergő megmutatta nekem azokat a videókat, amiket készített programozásból.

Egy nap Dóri odabújt hozzám:

– Anya… örülök, hogy itthon vagy.

Akkor éreztem először hosszú idő után boldogságot.

Persze nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak viták is: András néha feszültebb lett a pénz miatt; én is sokszor aggódtam éjszakánként.

Egy este összevesztünk:

– Nem gondoltad át ezt eléggé! – mondta András dühösen. – Mi lesz így velünk?

– Inkább legyünk szegényebbek, de együtt! – kiáltottam vissza könnyekkel a szememben.

Végül kompromisszumot kötöttünk: részmunkaidős állást vállaltam egy közeli könyvtárban. Nem fizetett sokat, de legalább délutánonként otthon lehettem.

A gyerekek lassan újra közel engedtek magukhoz. Egyik este Dóri odahozta nekem a régi rajzait:

– Nézd anya! Ezeket akkor rajzoltam, amikor hiányoztál…

A lapokon én voltam: hol mosolyogva, hol szomorúan.

– Sajnálom… – suttogtam.

– Már nem baj – mosolygott rám Dóri –, most már itt vagy.

Azóta eltelt három év. Nem vagyunk gazdagok; még mindig sokszor számolgatjuk a pénzt hónap végén. De együtt vagyunk – és ez mindennél többet ér.

Néha még mindig eszembe jutnak azok az elveszett évek: amikor csak rohantam egyik meetingről a másikra; amikor azt hittem, hogy mindent egyszerre lehet csinálni büntetlenül.

Most már tudom: nincs fontosabb a családnál.

Sokan kérdezik tőlem: megbántad? Megérte mindent feladni?

A válaszom egyszerű: igen – mert visszakaptam a gyerekeimet és önmagamat is.

De vajon tényleg lehet pótolni az elveszett éveket? Ti mit gondoltok: van visszaút egy anyának vagy apának azok után, hogy éveken át távol volt? Várom a véleményeteket…