„Becsukom mögötted az ajtót, mert már nem bírok rád nézni” – Egy asszony harminc év után marad magára

– Becsukom mögötted az ajtót, mert már nem bírok rád nézni – mondta László, és a hangja olyan hideg volt, mint a januári szél, ami az ablak résein át is befurakodott a panelba. Ott álltam a konyhában, kezemben a kávésbögrével, és csak néztem utána, ahogy összepakolja a legfontosabb dolgait. A bögréből kiömlött a kávé, végigfolyt a kezem hátán, de nem éreztem semmit. Csak azt az egy mondatot hallottam újra és újra.

Harminc év. Ennyi időt töltöttünk együtt. Együtt építettük fel ezt a lakást Zuglóban, együtt neveltük fel a két fiunkat, együtt sírtunk és nevettünk. És most? Most csak egyetlen mondat maradt nekem, meg egy üres lakás.

Aznap este nem tudtam aludni. A hűtő zúgása olyan hangosnak tűnt, mintha szándékosan akarna emlékeztetni arra, hogy minden megváltozott. A fiúk már rég kirepültek: Gábor Debrecenben él a családjával, Zsolt pedig Németországban dolgozik. Egyedül maradtam. A telefonomat néztem, hátha László ír valamit – hogy meggondolta magát, hogy csak egy rossz napja volt –, de semmi.

Másnap reggel anyám hívott. – Mi van veled, Éva? – kérdezte aggódva. – Olyan furcsán szóltál tegnap.

– Elment László – mondtam ki végül halkan.

Csend lett a vonalban. Anyám mindig is azt mondta, hogy László jó ember, de túl sok mindent nyel el magában. Talán igaza volt. Talán én is hibáztam. Talán mindketten hibáztunk.

A következő hetekben minden nap ugyanaz volt: felkeltem, dolgozni mentem a könyvtárba, hazajöttem az üres lakásba, és próbáltam nem gondolni arra, hogy mi lesz velem ezután. A kolléganőim – főleg Marika – próbáltak segíteni.

– Gyere el velünk színházba pénteken! – unszolt Marika.

– Nem tudom… Nem érzem magamhoz közel most az embereket – válaszoltam.

– Éva, nem maradhatsz örökké ebben az állapotban! – csattant fel egy nap. – Harminc év ide vagy oda, az élet megy tovább!

De hogyan lehet továbblépni, ha minden emlék fáj? Ha minden sarokban ott van egy közös történet? Még a kanapé is úgy állt a nappaliban, ahogy László szerette.

A fiúk is próbáltak támogatni. Gábor felhívott:

– Anya, gyere hozzánk hétvégére! A gyerekek is örülnének neked.

– Köszönöm, Gábor, de most inkább egyedül lennék – mondtam neki.

Zsolt messziről próbált vigasztalni:

– Anya, ne hagyd el magad! Tudod, mennyire szeretünk!

De én csak ültem esténként a sötétben és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért nem vettem észre előbb a repedéseket? Vagy csak én akartam hinni abban, hogy minden rendben van?

Egyik este aztán váratlanul csöngettek. Az ajtóban László állt. Zavartan nézett rám.

– Csak a postámat jöttem elvinni – mondta halkan.

– Persze… – motyogtam.

Aztán mégis ott maradt az ajtóban. Láttam rajta a feszültséget.

– Éva… én… sajnálom. Nem így akartam.

– Akkor hogyan? – kérdeztem remegő hangon. – Harminc év után csak így el lehet menni?

– Nem tudtam máshogy… Elfáradtam. Minden nap ugyanaz… Nem tudtam már rád nézni anélkül, hogy ne érezném: valami elveszett közöttünk.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltunk ott egymással szemben két idegenként.

Azóta sem jött vissza. A postát már nem ő hozza el, hanem az új barátnője – ezt Marika mesélte el nekem pár héttel később. Azt hittem, összetörök. De valami furcsa nyugalom is volt bennem: legalább tudom az igazat.

Elkezdtem apró lépésekkel újraépíteni magam. Elmentem Marikával színházba. Beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Megtanultam egyedül kávézni reggelente anélkül, hogy valakihez beszélnék közben.

Néha még mindig fáj. Főleg este, amikor túl nagy a csend. De már nem rettegek tőle annyira. Megtanultam szeretni magam egy kicsit jobban. És talán egyszer majd újra bízni is tudok valakiben.

De vajon lehet-e harminc év után újrakezdeni? Lehet-e még hinni abban, hogy vár rám valami jó? Ti mit gondoltok erről?