Betolakodók a házamban – Egy magyar család titkai és a múlt árnyai

– Ki van ott?! – kiáltottam el magam remegő hangon, miközben a kulcsot próbáltam beleerőltetni a régi zárba. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A ház, amelyben felnőttem, most idegennek tűnt: az ablak résnyire nyitva, a függönyök félrehúzva, mintha valaki figyelne bentről. A kertben a bodzabokor alatt friss cigarettacsikkek hevertek. Anyám halála óta először jöttem vissza – három hónap telt el, de minden egyes napja súlyként nehezedett rám.

Még mindig hallom a hangját, ahogy reggelente kávét főzött: „Zsuzsi, kelj fel, elkésel az iskolából!” Most csak a csend válaszolt. A férjem, Gábor, már hajnalban elment horgászni – vagy legalábbis ezt mondta. A lányom, Lilla, tizenhat évesen már csak legyintett rám: „Anya, menj egyedül, nekem dolgom van.” Egyedül maradtam a múltam romjaival és azzal a furcsa érzéssel, hogy valami nincs rendben.

A kapu nyikorgott, ahogy beléptem. Az udvaron idegen cipőnyomok vezettek a ház felé. Megálltam az ajtó előtt és mély levegőt vettem. A zárat valaki megrongálta – ezt rögtön láttam. A kezem remegett, ahogy benyomtam az ajtót. Az előszobában idegen kabátok lógtak a fogason. A nappaliban két ismeretlen fiatal ült a kanapén: egy fiú és egy lány. A fiú épp egy sört bontott, a lány mobilozott.

– Mit kerestek itt? – kérdeztem dühösen.

A fiú felpattant.
– Jaj, ne haragudjon! Én vagyok a Pisti, az unokatestvére Gábornak… csak azt hittem…

– Mit hittél? Hogy ez egy albérlet? – sziszegtem.

A lány közbevágott:
– Mi csak pár napra jöttünk! Azt mondta Gábor bácsi, hogy úgyis üres a ház…

A világ megállt körülöttem. Gábor? Az én férjem? Ő adta oda a kulcsot? Hát ezért volt olyan furcsa mostanában? Hányszor mondta: „Majd én elintézem az örökséget, ne törődj vele!” Hányszor éreztem azt, hogy valamit titkol előlem?

– Azonnal pakoljatok össze és menjetek! Ez nem hotel! – kiabáltam.

A fiú mentegetőzött:
– Ne haragudjon, Zsuzsa néni… csak tényleg nincs hova mennünk. Az anyám kidobott otthonról…

A lány sírni kezdett:
– Nekem is meghalt az anyukám… csak együtt akartunk lenni valahol…

Egy pillanatra meginogtam. Láttam magamat bennük: elveszett fiatalok, akiknek nincs hova menniük. De ez nem változtatott azon, hogy betörtek az otthonomba – abba az otthonba, amit anyám hagyott rám.

– Hívom a rendőrséget! – fenyegetőztem.

A fiú könyörgött:
– Ne tegye! Holnap reggelig eltűnünk!

Kimentem az udvarra, hogy levegőt vegyek. A szomszéd néni, Marika néni épp virágot locsolt.
– Zsuzsikám, minden rendben? – kérdezte aggódva.

– Betolakodók vannak a házban! – mondtam kétségbeesetten.

Marika néni sóhajtott:
– Tudod, mióta meghalt az anyukád, sokan nézik ezt a házat. Gábor is gyakran járt ide mostanában…

Összeszorult a gyomrom. Vajon Gábor tényleg el akarta adni titokban a házat? Vagy csak segíteni akart ezeknek a gyerekeknek? Miért nem beszélt velem?

Visszamentem. A fiú és a lány már pakoltak.
– Köszönjük… bocsánatot kérünk mindenért…

Ahogy becsukták maguk mögött az ajtót, leültem anyám régi foteljába és sírni kezdtem. Nem csak miattuk sírtam – hanem mindenért: anyámért, Gáborért, Lilláért… és magamért is. Azért a Zsuzsáért, aki már nem találja a helyét ebben a világban.

Este Gábor hazaért.
– Na, milyen volt? – kérdezte ártatlan arccal.

– Te adtad oda nekik a kulcsot? – szegeztem neki a kérdést.

Gábor zavartan lesütötte a szemét.
– Csak segíteni akartam Pistinek… tudod milyen nehéz helyzetben van…

– És velem mi lesz? Nem gondoltál rám? Ez az én anyám háza volt! Az én gyerekkorom! – zokogtam.

Gábor leült mellém.
– Sajnálom… nem akartalak megbántani… Csak azt hittem, neked már nem jelent semmit ez a ház…

Felálltam.
– Nekem ez mindenem! Itt nőttem fel! Itt van minden emlékem! Hogy gondolhattad ezt?

Csend lett köztünk. Lilla is hazajött közben; hallotta a veszekedést.
– Anya… ne haragudj apára… ő csak mindig mindenkinek segíteni akar…

Ránéztem Lillára: mennyire más világban él már ő is. Neki ez csak egy régi ház vidéken; nekem viszont az egész múltam.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban; anyám hangja visszhangzott bennem: „Vigyázz az otthonodra!” Vajon tényleg túl sokat ragaszkodom a múlthoz? Vagy jogom van megvédeni azt, ami még megmaradt belőle?

Másnap reggel új zárat szereltettem fel. Marika néni átjött egy tál pogácsával.
– Jól tetted, Zsuzsikám. Az embernek vigyáznia kell arra, ami az övé – mondta bölcsen.

Gábor napokig kerülte velem a beszélgetést. Lilla is csendesebb lett; talán most értette meg először igazán, mit jelent számomra ez a ház.

Aztán egy este leültünk hárman vacsorázni. Gábor bocsánatot kért; megígérte, hogy többé nem tesz semmit a hátam mögött. Lilla átölelt.
– Anya, ha egyszer el akarod adni ezt a házat… együtt döntünk róla. De addig is: legyen ez újra otthon!

Elmosolyodtam könnyes szemmel. Talán tényleg itt az ideje új emlékeket teremteni – de soha nem felejtem el azt sem, amit elvesztettem.

Vajon lehet-e újra otthon ott, ahol annyi fájdalom és titok lakik? Ti mit tennétek a helyemben: ragaszkodtok-e még ahhoz, ami régen volt – vagy elengeditek végleg?