Csak egy lépés a válásig – Egy magyar család története a széthullás szélén

– Elég volt, Zsolt! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán bögre megremegett, a benne maradt kávé kilöttyent a terítőre. Anyám, aki épp akkor lépett be a konyhába, döbbenten nézett rám. Zsolt csak állt az ablaknál, háttal nekem, és némán bámulta az eső áztatta udvart. A fiam, Marci, a szobájából hallgatózott – tudtam, mert ilyenkor mindig csendben maradt, hogy ne vegyük észre.

– Most tényleg ezért fogunk veszekedni? – kérdezte Zsolt fáradt hangon. – Egy rohadt számlán?

– Nem a számla miatt! – sziszegtem. – Hanem mert megint mindent rám hagysz. A gyerek, a háztartás, még az anyádat is nekem kell ápolni! Neked csak a munka van!

Anyám közbeszólt: – Lányom, ne így beszélj apáddal…

– Nem az apám! – vágtam vissza dühösen. – És te se keveredj bele!

A csend, ami ezután következett, szinte fájt. Zsolt lassan megfordult. A szeme alatt sötét karikák, arcán borosta. Már hetek óta nem aludt rendesen. Én sem. Az utóbbi időben minden napunk ilyen volt: feszültség, kiabálás, sértődés. És ott voltak a kimondatlan dolgok is: az anyagi gondok, a lakáshitel, Marci tanulási nehézségei, anyám betegsége.

Aztán Zsolt halkan megszólalt:

– Ha ennyire rossz velem… akkor talán tényleg jobb lenne külön.

Ez volt az a mondat, amitől megfagyott bennem minden. A válás szó ott lebegett közöttünk már hónapok óta, de most először mondta ki valaki hangosan.

– Ezt akarod? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom… – suttogta. – De így nem lehet élni.

Anyám sírni kezdett. Marci ajtaja halkan becsukódott. Éreztem, hogy minden szétesik körülöttem.

Aznap este nem szóltunk egymáshoz. Csak ültem a kanapén, néztem a tévét, de semmit sem fogtam fel belőle. Anyám gyógyszereit rendezgette a konyhában, Marci pedig a telefonját nyomkodta az ágyban. Zsolt későn jött haza – vagyis inkább csak beállított éjfél után, ahogy mostanában szokott.

Másnap reggel anyám rám nézett:

– Réka, ezt nem lehet így tovább csinálni. Nem akarom miattam tönkretenni az életedet.

– Nem miattad van… – sóhajtottam. – Egyszerűen minden túl sok lett.

– Tudod… apáddal mi is majdnem elváltunk egyszer – mondta halkan. – De akkor a nagymamád adott egy tanácsot: „Csak egy lépés választ el attól, hogy mindent elveszíts.” Akkor még nem értettem. Most már igen.

A szavai egész nap visszhangoztak bennem. Munka közben is csak ezen járt az agyam: vajon tényleg csak egy lépés kell ahhoz, hogy minden véget érjen? És mi van akkor, ha már megtettem azt a lépést?

Este Zsolt megint későn jött haza. Amikor belépett, láttam rajta a fáradtságot és valami mást is – talán félelmet.

– Beszélhetünk? – kérdeztem halkan.

– Most? Fáradt vagyok…

– Most.

Leültünk egymással szemben. Először egyikünk sem szólt semmit. Aztán egyszer csak kibukott belőlem:

– Szerinted tényleg jobb lenne külön?

Zsolt vállat vont:

– Nem tudom… Réka, én is szenvedek ebben az egészben. De nem tudom már, hogyan lehetne másképp.

– Próbáltál már beszélgetni velem? Próbáltál segíteni? Vagy csak menekülsz a munkába?

– És te? Te csak panaszkodsz! Mindig csak azt hallom, hogy mit csinálok rosszul!

A hangunk egyre emelkedett. Marci újra becsukta az ajtaját. Anyám síri csendben ült a konyhában.

Aztán Zsolt egyszer csak felállt:

– Elmegyek sétálni.

Az ajtó becsapódott mögötte. Egyedül maradtam a nappali félhomályában. A kezem remegett. Eszembe jutottak anyám szavai: „Csak egy lépés választ el attól, hogy mindent elveszíts.” Vajon most tette meg Zsolt azt a lépést?

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Hajnalban felkeltem, és lementem a konyhába. Anyám ott ült egy bögre teával.

– Nem tudom, mit csináljak… – mondtam neki sírva.

– Harcolj! – felelte határozottan. – Ha még szereted őt… harcolj érte! De ha már csak fájdalmat okoztok egymásnak… akkor engedd el.

A következő napokban próbáltam beszélni Zsolttal, de mindig elkerültük egymást. A feszültség tapintható volt otthon: Marci rosszabbul tanult az iskolában, anyám egyre többet panaszkodott a fájdalmaira.

Egyik este váratlanul becsöngetett Zsolt húga, Dóra. Mindig is úgy éreztem, hogy lenéz engem – szerinte nem vagyok elég jó Zsoltnak.

– Mi folyik itt nálatok? – kérdezte gúnyosan körbenézve a rendetlen lakásban.

– Semmi közöd hozzá – vágtam vissza ingerülten.

– Dehogy nincs! Az én bátyámról van szó! Ha nem tudod rendbe tenni ezt a családot, majd én segítek neki új életet kezdeni!

Ez volt az utolsó csepp. Kirohantam a szobából, becsaptam magam mögött az ajtót és zokogtam. Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított állat: mindenki csak bántani akar.

Másnap reggel Marci odajött hozzám:

– Anya… ugye nem fogtok elválni?

A szívem összeszorult.

– Nem tudom még… de bármi lesz is, szeretni foglak téged mindig.

Aznap délután Zsolt hazajött munka után és leült mellém.

– Beszéltem anyámmal – mondta halkan. – Szerinte te vagy minden baj forrása…

Felnevettem keserűen:

– Persze… mindig én vagyok a hibás!

– De én nem így gondolom – folytatta váratlanul lágy hangon. – Én is hibás vagyok… Sajnálom, Réka.

Meglepődtem. Rég hallottam tőle ilyet.

– Én is sajnálom…

Sokáig ültünk egymás mellett némán. Aztán Zsolt megszorította a kezemet:

– Próbáljuk meg újra? Menjünk el együtt valahova hétvégén… csak mi hárman.

Bólintottam könnyes szemmel.

A hétvégi kirándulás alatt először éreztem újra azt az összetartozást, ami régen megvolt köztünk. Marci nevetett, Zsolt viccelődött velem. Hazafelé menet Zsolt rám nézett:

– Tudod… lehet, hogy tényleg csak egy lépés választ el attól, hogy minden tönkremenjen. De talán ugyanilyen kevés kell ahhoz is, hogy helyrehozzuk.

Most itt ülök este a kanapén és azon gondolkodom: vajon hány magyar család él át hasonlót nap mint nap? Hányan érzik úgy, hogy csak egyetlen rossz döntés kell ahhoz, hogy minden széthulljon? És vajon hányan mernek tenni azért az egy jó lépésért?