Családi ünnepek: Egy hagyomány, amely összeköt – avagy hogyan veszítjük el egymást a generációk között?

– Anya, miért nem lehet egyszer az én bejglimet is az asztalra tenni? – kérdezte halkan a lányom, Dóri, miközben a konyhában a mákos tésztát kevergette.

A hangja remegett, de próbálta elrejteni. Anyám, Ilona néni, csak legyintett.

– Kislányom, a nagymama bejglije mindig is a családi asztal része volt. Majd ha én már nem leszek, akkor sütheted a tiédet.

Én ott álltam a két nő között, és úgy éreztem magam, mint egy idegen. A karácsonyfa fényei villogtak a nappaliban, a tévében halk zene szólt, de a levegőben feszültség vibrált. Feleségem, Ágnes épp a halászlét szűrte le, de fél szemmel mindent figyelt.

– Sándor, hozzál már egy üveg bort! – szólt oda anyám, mintha csak azért lennék ott, hogy kiszolgáljam őt.

Elindultam a kamrába, de közben hallottam, ahogy Dóri halkan sírni kezd. Megálltam az ajtóban.

– Ne bántsd már mindig! – suttogta Ágnes anyámnak. – Egyszer hadd legyen az ő ünnepe is!

– Majd ha megérdemli – vágta rá anyám. – Nekem is ki kellett érdemelnem.

A borosüveg hideg volt a kezemben. Visszamentem, letettem az asztalra. Dóri gyorsan letörölte a szemét, és mosolyt erőltetett magára.

– Kész a mákos tészta – mondta halkan.

– Köszönjük, drágám – mondtam én, de tudtam, hogy ez most kevés.

A család lassan összegyűlt az asztal körül. Ott volt öcsém is, Gábor, aki mindig mindent megúszott egy félmosollyal és egy-két viccel. A felesége, Zsuzsa már előre szólt:

– Mi csak egy kicsit maradunk, anyósomékhoz is mennünk kell.

Anyám erre csak felhúzta a szemöldökét.

– Régen bezzeg mindenki itt volt egész este! Most meg mindenki rohan valahová…

A vacsora alatt mindenki próbált jó képet vágni. De minden falatban ott volt valami keserűség. Dóri alig evett. Gábor telefonját nyomkodta az asztal alatt. Anyám panaszkodott az egészségére és arra, hogy mennyire nehéz már mindent egyedül csinálni.

– Sándor fiam, legalább te maradsz még holnapig? – kérdezte tőlem hirtelen.

– Anyu, nekünk is menni kell majd reggel – feleltem óvatosan. – Dóriékhoz jönnek barátok…

– Persze… barátok… Mindig csak a barátok! Régen a család volt az első!

Ágnes rám nézett: „Ne szólj vissza!” – mondta némán a tekintetével.

A desszertnél Dóri végül nem bírta tovább:

– Nagyi… én csak szerettem volna megmutatni, hogy tudok én is valamit adni nektek…

Anyám elhallgatott egy pillanatra. Aztán csak ennyit mondott:

– Majd egyszer megérted.

A vacsora után mindenki gyorsan pakolni kezdett. Gáborék siettek haza. Dóri felment a szobájába. Én ott maradtam anyámmal és Ágnessel a konyhában.

– Sándor – kezdte anyám halkan –, te is úgy érzed néha, hogy már nem számítok?

Meglepett a kérdés. Láttam rajta az őszinte félelmet.

– Nem erről van szó… Csak minden változik…

– Régen mindenki engem kérdezett meg mindenről… Most már csak útban vagyok…

Ágnes leült mellé.

– Ilonka néni… Nem vagy útban. Csak Dóri is szeretne része lenni ennek az egésznek.

Anyám sóhajtott.

– Tudom… csak félek, hogy ha elengedem ezt a hagyományt… akkor végleg eltűnök.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Hirtelen megértettem: anyám nem gonosz vagy önző. Csak retteg attól, hogy ha már nem ő süti a bejglit, ha már nem ő mondja meg, mi legyen az asztalon – akkor már nincs rá szükség.

Felmentem Dórihoz.

– Kicsim… ne sírj…

– Apa… én csak azt akartam, hogy egyszer büszke legyen rám is valaki ebben a családban…

Leültem mellé az ágyra.

– Tudod… nagyi fél attól, hogy elveszíti azt, ami összetartotta ezt a családot. De nekünk kellene megmutatni neki: attól még szeretjük őt is… és téged is.

Dóri bólintott.

Másnap reggel csendben reggeliztünk. Anyám szemei pirosak voltak – talán ő is sírt éjszaka. Mielőtt elindultunk volna haza, odament Dórihoz.

– Jövőre te sütheted a bejglit – mondta halkan.

Dóri szeme felcsillant.

Az autóban Ágnes rám nézett:

– Sikerült valamit helyretenni?

– Nem tudom – feleltem őszintén –, de talán most először tényleg beszéltünk egymással.

Ahogy hazafelé vezettem a havas utakon, azon gondolkodtam: vajon hány családban játszódik le ugyanez minden évben? Hány nagymama kapaszkodik görcsösen a hagyományba? Hány unoka sír csendben az elismerésért?

Mit jelent ma Magyarországon együtt ünnepelni? Vajon tényleg összeköt minket még valami – vagy csak félünk elengedni azt, ami régen volt?