Csendben megkötött cipőfűzők: Egy reggel, amikor minden szétesik

– Nem bírom tovább, Zoli! – szinte kiáltottam, miközben ő lehajolva, szinte dühösen rángatta a cipőfűzőjét a folyosón. A reggeli fény hidegen csillant meg a csempén, és a lakásban olyan csend volt, hogy hallottam a saját szívverésemet. – Nem érted? Már megint ugyanaz! Megint csak gyógyszerek, orvosok, reménykedés… és aztán a semmi.

Zoli felnézett rám. A szeme alatt sötét karikák, az arca borostásabb, mint szokott. – Dóra, kérlek… – sóhajtott. – Én is fáradt vagyok. Nem csak te. De nem lehet ezt így csinálni örökké. Nem lehet minden reggel sírás, minden este veszekedés.

– Akkor mondd meg, mit csináljak! – remegtem. – Mondjam le a mai időpontot? Mondjam le az életemet? Tíz éve próbálkozunk! Tíz éve minden hónapban ugyanaz! Te dolgozol, én dolgozom, aztán rohanok a klinikára, hormonokat szedek, injekciókat adok magamnak… És mindig csak az üres csend marad.

Zoli felállt, közelebb lépett. – Dóra…

– Ne! – hátráltam egy lépést. – Ne mondd, hogy majd lesz másképp! Hányszor mondtad már? Hányszor ígérted meg? És közben mindenki körülöttünk gyereket vár vagy már babakocsit tologat a parkban. Anyám is csak azt kérdezi: „Na, mikor lesz már unokám?”

– Anyádnak semmi köze hozzá! – csattant fel Zoli. – Mindig csak nyomást gyakorol rád. Én nem akarom ezt neked! Nem akarom ezt nekünk!

– Akkor mit akarsz? – suttogtam. – Egyedül lenni? Elmenni? Feladni?

Zoli elfordult, az ajtóhoz lépett. – Ma még elmegyek a laborba. Megígérem. De utána… beszéljünk erről este. Valahogy… valahogy dönteni kell.

Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, leültem a padlóra. A hideg csempe átjárta a testemet, de nem érdekelt. Csak ültem ott, és próbáltam levegőt venni. A gyógyszeres dobozok a konyhapulton sorakoztak: Clostilbegyt, Gonal-F, Duphaston… Minden hónapban újabb remény és újabb kudarc.

A munkahelyemen is mindenki tudta már: Dóra mindig fáradt, mindig kicsit idegesebb, mint kéne. A kolléganőm, Ági egyszer félrehívott: – Figyelj, nem kéne egy kicsit lazábban venni? Elmenni egy hétvégére? Vagy csak… elfogadni?

Elfogadni? Hogyan lehet elfogadni azt, hogy soha nem lesz gyermekem? Hogy minden karácsonykor csak ketten ülünk az asztalnál? Hogy anyám szemében mindig ott lesz az a csalódott pillantás?

Délután elmentem a klinikára. A váróban ismerős arcok: ugyanazok a nők hónapról hónapra. Egyikük, Judit, már negyven felett jár, de még mindig próbálkozik. Egyszer azt mondta: – Amíg van remény, addig nem adom fel.

De mi van akkor, ha már nincs remény?

Az orvosom, dr. Szabó kedvesen mosolygott rám: – Dóra, most jók az eredmények. Próbáljuk meg még egyszer. Tudom, hogy nehéz…

Hazafelé menet végig az járt a fejemben: vajon Zoli tényleg akarja még ezt? Vagy csak miattam csinálja? Vagy mert fél attól, hogy ha feladjuk, akkor végleg elveszítjük egymást?

Este Zoli későn ért haza. Fáradtan ledobta magát a kanapéra.

– Na? – kérdeztem halkan.

– Ott voltam. Mindent leadtam… ahogy kell – mondta fásultan.

– Köszönöm – suttogtam.

Csend lett köztünk. A tévé halkan duruzsolt a háttérben.

– Dóra… – kezdte végül Zoli. – Nem tudom meddig bírom még ezt. Nem tudom meddig bírod te sem. Félek attól, hogy egyszer csak egyikünk feláll és elmegy.

– Én is félek – mondtam ki végre hangosan.

– Szeretlek – mondta halkan.

– Én is szeretlek… de néha úgy érzem, ez már nem elég.

Másnap reggel anyám hívott.

– Na mi újság? Mikor lesz már valami eredmény?

– Anya! – kiáltottam bele a telefonba. – Nem tudom! Nem tudom! Hagyj már békén ezzel!

– Jaj kislányom, ne haragudj… csak aggódom értetek…

Letettem a telefont és sírtam. Zoli bejött a konyhába.

– Mi történt?

– Anyám… megint ugyanaz…

Zoli leült mellém.

– Dóra… beszéljünk őszintén. Ha nem lesz gyerekünk… mi lesz velünk?

Sokáig hallgattam.

– Nem tudom – mondtam végül. – Talán megtanulunk együtt élni ezzel. Vagy szétesünk.

A következő hetekben minden ugyanúgy ment tovább: klinika, gyógyszerek, reménykedés. Egyik este Zoli később jött haza a szokásosnál.

– Hol voltál? – kérdeztem gyanakodva.

– Csak sétáltam egyet… gondolkodtam.

– Min gondolkodtál?

– Hogy mi lenne velünk gyerek nélkül. Hogy tudnék-e boldog lenni így is veled…

– És mire jutottál?

– Nem tudom még… De azt tudom, hogy szeretném veled végigcsinálni ezt az utat… akárhogy is lesz vége.

Egy hét múlva megjött az eredmény: nem sikerült. Megint nem sikerült.

Összetörtem. Zoli próbált vigasztalni, de ő is sírt velem együtt.

A következő napokban alig beszéltünk egymással. A munkahelyemen is mindenki kerülte a tekintetemet.

Egy este Zoli anyja hívott fel:

– Dóra drága, ne bántsd magad! Nézd meg Zolit! Ő is szenved… De ti ketten vagytok egymásnak! Az is valami!

Letettem a telefont és először éreztem azt: talán tényleg igaza van.

Egy hét múlva Zoli leült mellém:

– Dóra… Próbáljuk meg még egyszer utoljára? De ha nem sikerül… akkor engedjük el végre ezt az álmot?

Néztem rá sokáig.

– Rendben – mondtam végül könnyek között. – Még egyszer utoljára.

Most itt ülök a nappaliban egy újabb sikertelen próbálkozás után. Már nem sírok annyit. Már nem haragszom annyira Zolira sem, magamra sem.

Csak azt kérdezem magamtól: vajon tényleg csak akkor lehetünk boldogok, ha van gyerekünk? Vagy megtanulhatunk örülni annak is, amink van?