Egy találkozás, ami megváltoztatta egy lusta huszonéves életét – egy magyar fiú vallomása

– Most már tényleg elég volt, Márk! – csattant fel anya hangja a konyhából. – Húsz éves vagy, és még mindig nem tudod, mit akarsz az élettől?

A plafonra bámultam, a telefonomat nyomkodtam. A szobám tele volt pizzásdobozokkal, üres energiaitalos dobozokkal, és a tegnapi ruháim még mindig a földön hevertek. Nem érdekelt semmi. Anya mindig mindent elintézett helyettem. Ha nem sikerült a vizsga, ő beszélt a tanárral. Ha kirúgtak a diákmunkáról, ő szerzett másikat. Ha nem volt pénzem, ő adott. Én csak sodródtam.

– Márk, hallod egyáltalán? – lépett be anya, kezében egy tányér rántottával. – Egy napig sem bírnád ki nélkülem!

– Jó, anya, majd keresek valamit… – dünnyögtem.

– Mindig csak ezt mondod! – csapta le a tányért az asztalra. – Nem fogok örökké élni!

Nem tudtam akkor, mennyire igaza van.

Két hónappal később anya hirtelen meghalt. Egyik napról a másikra. Egyedül maradtam a pesti panelban, apámmal, aki addig szinte láthatatlan volt számomra. Mindig csendes volt, visszahúzódó, mintha csak árnyék lenne anya mellett. Most viszont ő állt ott a konyhában reggelente.

– Márk – mondta egyszer halkan –, gyere velem vidékre. Itt csak tönkremész.

– Vidékre? Minek? – kérdeztem gúnyosan.

– Mert ott talán megtanulod, mi az élet.

Nem válaszoltam. Dühös voltam rá, dühös voltam anyára, dühös voltam magamra is. Mindenki elhagyott. A barátaim is eltűntek, amikor már nem tudtam meghívni őket bulizni vagy fizetni a pizzát.

Egy hétig csak vegetáltam. Aztán apám szó nélkül összepakolt, és elment. Egy cetlit hagyott: „Ha meggondolod magad, megtalálsz a nagymamád régi házában, Tápiószentmártonban.”

Először csak nevettem rajta. Aztán elfogyott a pénzem. A lakásban hideg lett, mert nem fizettem be a számlákat. A hűtő üres volt. Egy este ültem a sötétben, és rájöttem: tényleg nem tudok semmit magammal kezdeni.

Felhívtam apámat.

– Szia… – kezdtem bizonytalanul.

– Gyere – mondta csak ennyit.

Másnap vonatra ültem. A vonat ablakából néztem az elsuhanó alföldi tájat: sárga repceföldek, rozoga buszmegállók, elhagyott TSZ-telepek. A faluban mindenki ismert mindenkit. Apám várt a peronon egy régi Ladával.

– Szia, fiam – mondta halkan.

A ház kicsi volt és hideg. De legalább tiszta. Apám már hajnalban kelt, ment ki az udvarra tyúkokat etetni, fát vágni, kertet ásni.

– Segítenél? – kérdezte egyik reggel.

– Én? Nem értek én ehhez…

– Majd megtanulod.

Először csak néztem, ahogy dolgozik. Aztán egyszer elmentem utána az udvarra. Ott állt egy kislány is: hosszú copfokkal, piszkos farmerben.

– Szia! – vigyorgott rám. – Te vagy Márk? Én Dóri vagyok! Segítesz nekem összeszedni a tojásokat?

– Hát… – hebegtem zavarban.

– Ne félj már! Nem harapnak! – nevetett.

Dóri a szomszédék unokája volt, de szinte minden nap nálunk volt. Anyja egyedül nevelte két műszakban a közeli tejüzemben. Dóri mindent tudott: hogyan kell kapálni, hogyan kell csirkét fogni, hogyan kell kenyeret sütni.

Az első napokban ügyetlen voltam. Elvágtam az ujjam a metszőollóval, leöntöttem magam trágyalével, kinevettek a falusi srácok is.

– Nézd már ezt a pesti gyereket! – szólt oda egyszer Gergő a kocsmában. – Még egy gereblyét se tud megfogni!

Szégyelltem magam. De Dóri mindig bátorított:

– Ne törődj velük! Majd belejössz!

Lassan elkezdtem segíteni apámnak: először csak vizet hordtam be, aztán fát vágtam, végül már én etettem reggelente az állatokat is.

Egy este Dóri beteg lett. Magas láza volt, anyja kétségbeesetten hívta az orvost.

– Segítenél vigyázni rá? – kérdezte tőlem halkan.

Ott ültem Dóri ágya mellett egész éjjel, törölgettem a homlokát vizes ruhával. Reggelre jobban lett.

Akkor éreztem először azt: fontos vagyok valakinek.

Apám is megváltozott mellettem. Többet beszélgettünk esténként a sparhelt mellett teát kortyolgatva.

– Tudod, fiam – mondta egyszer –, anyád mindentől óvott téged. De az élet nem ilyen egyszerű. Néha fájnia kell ahhoz, hogy tanulj belőle.

Sokat gondolkodtam ezen. Rájöttem: egész életemben csak vártam valakitől a megoldást. Most először csináltam valamit magamtól.

Tavaszra már én vetettem el a paradicsomot a fóliában. Dóri velem együtt kapált, nevettünk, versenyeztünk ki talál több krumplibogarat.

A faluban lassan elfogadtak. Gergővel is kibékültem: együtt mentünk focizni vasárnaponként a pályára.

Anyám hiánya még mindig fájt, de már nem bénított meg teljesen.

Egy év múlva visszaköltöztem Pestre – de már más emberként. Elmentem dolgozni egy iskolába takarítónak, majd jelentkeztem esti tagozatra tanítóképzőre.

Ma már tanár vagyok egy zuglói általánosban. Van feleségem – Eszter –, két kisfiam és egy panel lakásunk tele élettel és nevetéssel.

Apám újra megnősült: Dóri anyját vette el feleségül. Dóri most már hivatalosan is a húgom lett.

Sokszor gondolok arra az első vidéki télre: ha akkor nem megyek le apámhoz és nem találkozom Dórival… vajon most hol lennék?

Egyetlen találkozás tényleg képes mindent megváltoztatni? Vagy csak akkor változik az ember, ha már nincs más választása?

Ti mit gondoltok: tényleg csak akkor tanulunk meg élni, ha elveszítünk mindent? Vagy lehet másképp is felnőtté válni?