Egy váratlan éjszaka – amikor minden megváltozott a szülőszobán
– Nem megyek haza, anya! – kiáltottam a telefonba, miközben a kórházi folyosón járkáltam fel-alá, egyik kezemmel a hasamat fogva. A fájdalom hullámokban tört rám, de a dühöm erősebb volt minden görcsnél. – Nem érted? Nem akarom látni sem apát, sem a bátyámat!
A nővér rám szólt: – Kérem, próbáljon megnyugodni! A baba bármelyik pillanatban jöhet.
De hogyan nyugodhatnék meg, amikor az egész világom romokban hever? Egy hete még azt hittem, hogy minden rendben van. Hogy a férjem, Gábor szeret, hogy anyám, Márta támogat, hogy a bátyám, Zsolt mindig ott lesz mellettem. Aztán egyetlen este alatt minden kiderült. Egy családi vacsora, egy pohár bor, egy véletlenül elcsípett mondat – és már semmi sem volt ugyanaz.
– Te tudtad? – kérdeztem anyámat akkor este, miközben a konyhában mosogattunk. – Tudtad, hogy Gábor és Zsolt együtt indították azt a vállalkozást a hátam mögött? Hogy hónapok óta titkolóznak előttem?
Anyám csak lesütötte a szemét. – Nem akartalak bántani, Anna. Azt hittem, majd elmondják maguktól.
– De hát én vagyok Gábor felesége! És Zsolt testvére! Hogy lehetett ezt eltitkolni előlem?
Aznap este összevesztünk mindannyian. Gábor elment otthonról, Zsolt rám se nézett. Anyám sírt. Én pedig úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.
Most itt vagyok a kórházban, egyedül. A szülés beindult – túl korán, túl váratlanul. Az orvosok sürögnek-forognak körülöttem, de én csak anyám hangját hallom a fejemben: „Ne haragudj ránk, kislányom!”
A fájdalom egyre erősebb. A nővér kezembe nyomja a telefont. – Hívja fel azt, akit szeretne maga mellett látni!
Kit hívjak? Gábort? Zsoltot? Anyát? Mindegyikük elárult valahogy. De most… most nem akarok egyedül lenni.
Reszkető kézzel tárcsázom anyám számát. Felveszi az első csörgésre.
– Anna? Jól vagy? – hangja tele aggodalommal.
– Anya… félek. Kérlek, gyere ide.
Nem telik el fél óra sem, és Márta ott áll az ágyam mellett. Megfogja a kezemet.
– Sajnálom mindent – suttogja. – De most csak te számítasz. És az unokám.
A könnyeim végigfolynak az arcomon. – Miért nem mondtad el? Miért nem bíztál bennem?
– Mert féltem, hogy elveszítelek – válaszolja őszintén. – Mindig is te voltál az erőm. De néha az ember hibázik.
A szülés órákig tart. Néha Márta is sír velem együtt. Néha nevetünk is, amikor egy-egy orvos viccel próbál oldani a feszültségen.
Aztán hajnalban felsír a fiam. Az első pillanatban csak nézem őt – olyan pici, olyan törékeny –, és hirtelen minden haragom szertefoszlik.
Anyám odahajol hozzám: – Anna, nézd… ő most már mindennél fontosabb.
Bólintok. Tudom, hogy igaza van. De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: hogyan tudok megbocsátani azoknak, akikben eddig vakon bíztam?
Később Gábor is bejön. Zavartan áll az ajtóban.
– Sajnálom… mindent elrontottam – mondja halkan.
Ránézek. Látom rajta a félelmet és a bűntudatot. – Most már nem számít – felelem végül. – Csak az számít, hogy itt vagyunk mindannyian.
Zsolt is megjelenik később egy csokor virággal és könnyes szemmel.
– Bocsáss meg nekem is! – mondja rekedten.
A kisfiamra nézek, majd rájuk. Talán most kezdődik minden elölről.
Azóta eltelt három év. A családunk nem lett tökéletes – de megtanultunk beszélni egymással. Megtanultunk bocsánatot kérni és megbocsátani. Néha még mindig eszembe jut az az éjszaka a kórházban: a félelem, a fájdalom és az a pillanat, amikor először fogtam kézbe a fiamat.
Most már tudom: néha egy váratlan utazás a kórházba nemcsak új életet hoz világra, hanem új esélyt is ad arra, hogy helyrehozzuk mindazt, ami elromlott.
Vajon ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani mindent csak azért, mert család vagyunk? Vagy vannak határok, amiket nem lehet átlépni?