Eladjuk a házat, anyát magunkhoz vesszük! – Egy magyar család drámája

– Anya, ezt nem lehet tovább húzni! – csattant fel fiam, Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kávé már rég kihűlt, a szívem viszont egyre hevesebben vert.

– De hát ez a ház… ez mindenem – suttogtam, próbálva elfojtani a remegést a hangomban.

– Nézd, Katalin néni – szólt közbe Dóra, a menyem, aki mindig is túl határozott volt –, most mindenki így csinálja. Eladjuk a vidéki házat, magához veszünk Budapestre. Ott lesz orvos, gyógyszertár, minden közel. És nekünk is könnyebb lesz.

Gábor bólintott. – A pénzből kifizetjük a lakáshitelünket is. Neked külön szobád lesz nálunk, nem kell egyedül lenned. Gondolj bele, mennyivel jobb lesz így mindenkinek!

A szavak úgy csapódtak belém, mint a hideg eső. A kertemre gondoltam, az öreg diófára, amit még apám ültetett. A szomszéd Marika nénire, akivel minden reggel megbeszéltük az időjárást. És most mindezt csak úgy… el kell engednem?

– Nem tudom… – motyogtam. – Nem érzem jól magam Pesten. Ott minden olyan zajos, idegen.

Dóra felsóhajtott. – Anya, ez nem kérés volt. Már megbeszéltük az ingatlanossal is. Holnap jönnek megnézni a házat.

Gábor lesütötte a szemét. – Ne haragudj, de tényleg nem tudjuk tovább fizetni a két helyet. Nekünk is nehéz.

A következő napokban minden olyan gyorsan történt. Idegenek jártak-keltek a házamban, nézegették a bútorokat, mintha már az övék lenne. Dóra mindent irányított: „Ezt ne vigye magával, anya! Az csak porfogó!” „A régi edényeket kidobjuk, úgyis van minden nálunk!” Gábor csendben pakolt mellettem, néha rám mosolygott bátorítóan, de láttam rajta: ő sem érzi jól magát ebben az egészben.

A búcsúzás napján Marika néni átjött.
– Kati, biztos ezt akarod? – kérdezte halkan.
– Nem… de nincs választásom – válaszoltam könnyes szemmel.

A fővárosi panelházban minden idegen volt. Dóra modern lakása csillogott-villogott; sehol egy virágcserép az ablakban, sehol egy családi fotó. Az én kis szobámba alig fért be az ágyam és egy komód. A kertem helyett csak egy szűk erkély jutott.

Az első hetekben próbáltam alkalmazkodni. Segítettem főzni – persze Dóra szerint „túl zsírosan” csináltam mindent. – Anya, ma már nem eszünk annyi rántott húst! Próbáljon ki valami egészségesebbet! – szólt rám nap mint nap.

A tévében csak mentek a sorozatok, amiket nem értettem. Gábor késő estig dolgozott; amikor hazaért, fáradtan csak annyit mondott: – Majd holnap beszélgetünk, jó?

Az unokáimat is ritkán láttam: Zsófi egész nap az iskolában volt vagy a telefonját nyomkodta; Bence meg csak a számítógép előtt ült.

Egy este Dóra bejött hozzám.
– Anya, beszélnünk kell. Nem lehet mindig ilyen hangosan hallgatni a rádiót este! A gyerekek tanulnak!
– De hát csak egy kis nótát hallgattam… – próbáltam mentegetőzni.
– Itt nem lehet úgy élni, mint vidéken! – csattant fel Dóra.

Aztán jöttek az apróbb-nagyobb összezördülések: „Miért nem mosogat maga után?”, „Ne hagyja nyitva az ablakot!”, „Ne szóljon bele a gyereknevelésbe!” Egyre inkább éreztem: útban vagyok.

Egy délután Gábor leült mellém.
– Anya… Dóra mondta… lehetne egy kis rendet tartani a szobádban? Meg hát… talán jó lenne néha sétálni menni, hogy ne legyen olyan feszült otthon a légkör.
– Feszült? Miattam?
– Nem úgy értettem… csak… tudod…

Aznap este sírva hívtam fel Marika nénit.
– Hiányzik minden… még az is, hogy reggelente fáj a derekam a kertben hajlongástól – zokogtam.
– Kati, gyere haza! Itt mindig lesz helyed!

De hova menjek? A házam már másé volt. A pénzt Gáborék elosztották: „Majd félreteszünk neked is belőle!” – mondták. De én csak azt éreztem: elvesztettem mindent.

Egy vasárnap reggel Dóra anyja jött látogatóba. Már az előszobában hallottam:
– Hogy bírjátok ezt? Még mindig itt van Katalin néni? Nem lenne jobb neki valami idősek otthonában?
Dóra suttogva válaszolt: – Még gondolkodunk rajta…

Akkor értettem meg igazán: itt sosem leszek otthon.

Aznap este összepakoltam pár ruhát és egy fényképet apámról. Leültem Gáborék elé:
– Köszönöm mindent… de én ezt nem bírom tovább. Nem akarok teher lenni nektek. Megpróbálok albérletet keresni valahol közelebb hozzátok, de külön.
Gábor elvörösödött:
– Anya… mi csak jót akartunk…
– Tudom fiam… de néha a jó szándék is fájhat.

Most egy kis albérletben lakom Zuglóban. Nincs kertem, de legalább csend van és magam lehetek. Néha meglátogatnak az unokák – olyankor sütök nekik palacsintát és mesélek régi történeteket.

Sokat gondolkodom: vajon tényleg így kellett lennie? El kellett veszítenem mindent ahhoz, hogy végre önmagam lehessek? Vagy csak én vagyok túl régimódi ehhez az új világhoz?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg jobb együtt élni több generációnak egy fedél alatt – vagy néha jobb megtartani a saját függetlenségünket?