Elég volt: Hétvégi határok a sógornőmmel, Laurával
– Már megint itt van? – suttogtam Gábornak, miközben az ablakból figyeltem, ahogy Laura leparkol a ház előtt. A kávém kihűlt a kezemben. – Nem tudom, meddig bírom még ezt.
Gábor sóhajtott. – Tudod, hogy nehéz neki otthon. Anyáék állandóan veszekednek vele, nálunk meg nyugalmat talál.
– De mi mikor találunk nyugalmat? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. Tíz éve vagyunk házasok, és az utóbbi háromban Laura minden hétvégén nálunk alszik. Eleinte örültem neki – végül is család –, de mostanra úgy érzem, mintha vendég lennék a saját otthonomban.
Laura harsány nevetése már az előszobából hallatszott. – Sziasztok! Hoztam pogácsát! – kiáltotta be, mintha csak egy színházi jelenetbe csöppentünk volna. A kutyánk, Mázli, örömmel ugrált körülötte, én pedig próbáltam mosolyogni.
A nappaliban ülve Laura rögtön belekezdett a heti panaszkodásába: – Anyu már megint beszól, hogy miért nem vagyok férjnél harminc fölött. Komolyan mondom, Nóra, te vagy a szerencsés, hogy ilyen férjed van!
Gábor rám nézett, mintha bocsánatot kérne. Én csak bólintottam.
Este, amikor Laura már elvonult zuhanyozni, Gábor odafordult hozzám:
– Sajnálom. Tudom, hogy ez neked is sok. De mit csináljunk? Nem akarom megbántani.
– És engem? – kérdeztem halkan. – Én nem számítok?
A következő hétvégén már előre görcsben volt a gyomrom. A barátnőim kérdezgették: – Miért nem szólsz neki? Miért nem mondod el Gábornak?
De mit mondhattam volna? Hogy fáradt vagyok attól, hogy minden hétvégén alkalmazkodnom kell valakihez? Hogy nem tudok egy szál hálóingben kimenni reggel kávézni? Hogy néha csak kettesben akarok lenni a férjemmel?
Egyik vasárnap reggel történt. Laura már a konyhában kavargatta a rántottát, amikor beléptem.
– Nóra, ugye nem baj, ha még maradok estig? Olyan jó itt lenni.
Valami eltört bennem.
– Laura, beszélnünk kell – mondtam határozottan.
Meglepődött. – Mi történt?
– Szeretlek téged, tényleg. De mostanában úgy érzem, túl sok nekem ez az egész. Szükségem lenne arra, hogy néha csak mi legyünk Gáborral. Hogy a saját otthonomban otthon érezzem magam.
Laura arca elkomorult. – Azt hittem, nem zavarok…
– Nem erről van szó. Csak… néha szeretnék pihenni. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad, de talán megpróbálhatnánk valami mást. Például együtt elmenni valahova hétvégén, vagy csak néha találkozni.
Gábor csendben figyelt minket az ajtóból.
Laura hosszan hallgatott. – Tudod… nekem tényleg ez az egyetlen hely, ahol jól érzem magam. De megértem. Nem akarom tönkretenni a kapcsolatotokat.
Aznap este hármasban ültünk le beszélgetni. Gábor végre kimondta:
– Laura, mindig szívesen látunk, de nekünk is kell idő kettesben. Talán próbálj meg más programokat is szervezni hétvégére.
Laura bólintott. Láttam rajta a csalódottságot és a fájdalmat is – de talán egy kis megkönnyebbülést is.
A következő hetekben furcsa volt nélküle a ház. Hiányzott a nevetése és a pogácsája illata is. De végre volt időnk egymásra Gáborral: hosszú séták a Duna-parton, közös főzés vasárnap délutánonként.
Egy hónap múlva Laura felhívott: – Képzeld, beiratkoztam egy festőtanfolyamra! És képzeld… új barátokat is szereztem!
Örültem neki. Talán mindannyiunknak jót tett ez a változás.
Most már tudom: néha ki kell állni magunkért akkor is, ha félünk megbántani valakit. Mert ha mindig csak alkalmazkodunk másokhoz, elveszítjük önmagunkat.
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt család és saját boldogság között?