Élet a kimondatlan érzéssel – Egy magyar család titkai és harcai

– Hol vannak a könyveim?! – kiáltottam be a nappaliba, miközben a polcom előtt álltam, ahol tegnap még ott sorakozott a teljes pöttyös könyvsorozat. A hangom remegett, de nem a félelemtől – hanem attól a dühös tehetetlenségtől, amit csak az érez, akitől megint elvettek valamit.

Anyám a konyhából szólt vissza, mintha csak az időjárásról beszélne: – Elvittem őket a szomszéd Marikának. Az unokája szereti az ilyen lányregényeket. Úgyis csak porosodtak nálad.

– De anya! Azokat még nagymama vette nekem! – hangom elcsuklott. – Miért nem kérdeztél meg? Miért kell mindig mindent odaadni másnak?

Anyám sóhajtott, de nem nézett rám. – Felnőtt vagy már, Zsófi. Nem kell ragaszkodni a gyerekes dolgokhoz. Másnak nagyobb szüksége van rájuk.

Azt hiszem, ekkor értettem meg először: nálunk sosem voltak igazán az enyémek a dolgaim. Mindig valaki más döntött helyettem. És ez nem csak a könyvekre vonatkozott. A ruháimra, a játékaimra, még a gondolataimra is.

Gyerekkoromban egy szobában laktam anyámmal egy zuglói panelban. Apám elment, amikor hatéves voltam. Anyám sosem beszélt róla, csak annyit mondott: „Nem érdemli meg, hogy emlegessük.” De amikor néha megtaláltam egy-egy régi fényképet vagy levelet, mindig gyorsan eltüntette őket – mintha attól könnyebb lenne neki is.

Aztán jöttek az évek, amikor mindenből kinőttem. A ruháimat anyám gondolkodás nélkül adta tovább a házban lakó gyerekeknek. – Minek neked ennyi ruha? – kérdezte egyszer, amikor zokogva kerestem azt a piros pulcsit, amit még apától kaptam karácsonyra. – Úgyis csak emlékeztet arra, ami nincs.

De nekem pont ez kellett volna: az emlék. Az utolsó darab abból az időből, amikor még volt családom.

A gimnáziumban már próbáltam elrejteni a fontos dolgokat. A naplómat például a matrac alá dugtam, de egyszer anyám takarítás közben megtalálta. Elolvasta. Utána napokig nem szólt hozzám, csak annyit mondott: – Nem gondoltam volna, hogy ilyeneket írsz rólam.

Azt hittem, majd ha felnövök és lesz saját pénzem, saját életem lesz végre. De amikor elkezdtem dolgozni egy könyvesboltban, és az első fizetésemből vettem magamnak egy szép kabátot, anyám már másnap odaadta a szomszéd Juli lányának. – Neki nincs rendes kabátja télre – magyarázta. – Te úgyis veszel másikat.

– De anya! Ez volt az első dolog, amit magamnak vettem! – sírtam akkor is.

– Ne hisztizz már! – vágott vissza. – Nem vagy te kisgyerek!

Egyre többször éreztem azt, hogy mintha nem is laknék otthon. Mintha csak vendég lennék valaki más életében.

A legrosszabb akkor történt, amikor nagymama meghalt. Ő volt az egyetlen, aki mindig meghallgatott. A temetés után anyám mindent gyorsan elpakolt: ruhák mentek a Máltai Szeretetszolgálathoz, könyvek a könyvtárba, porcelánok a szomszédokhoz. Egyetlen dolgot sem hagyott nekem.

– Minek neked ezek? Csak fájna rájuk nézni – mondta.

De nekem pont ez hiányzott: valami, amihez kötődhetek.

Az egyetem alatt albérletbe költöztem egy régi barátnőmmel, Katával. Ott először éreztem azt, hogy végre enyém lehet valami: egy bögre, egy takaró, egy polcnyi könyv. Amikor hazamentem hétvégére és megláttam, hogy anyám már megint kipakolta a szobámat – „hogy legyen helye a vasalónak” –, valami eltört bennem.

– Anya! Miért nem hagysz nekem semmit? Miért kell mindent kidobni vagy odaadni másnak? Nem érted, hogy ezek nekem fontosak?

Anyám csak vállat vont: – Az élet megy tovább. Nem lehet mindent cipelni magunkkal.

De én nem akartam elengedni mindent.

Egy este Katával beszélgettem erről:
– Nálatok is ilyen volt? – kérdeztem tőle.
– Nálunk inkább minden felhalmozódott – nevetett keserűen. – Anyám még apám szakadt papucsát is őrzi. De legalább van választásom: eldönthetem, mit tartok meg.
– Nekem sosem volt választásom – mondtam halkan.

Aztán jött az igazi törés: amikor apám halálhírét kaptuk. Akkor már évek óta nem láttam őt. Anyám nem engedte, hogy találkozzunk: „Nem kell neked olyan apa.” De amikor meghalt, hirtelen minden emlék fontossá vált volna. Csakhogy már semmi sem volt meg belőle.

Egy este leültem anyámmal beszélgetni:
– Anya… Miért vetted el tőlem apát is? Miért nem engedted legalább néha látni?
Anyám először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Mert féltem… Féltem attól, hogy jobban fogod szeretni őt, mint engem. Hogy elhagyod majd te is.
– De én sosem akartalak elhagyni… Csak szerettem volna tudni, ki vagyok.
Anyám sírni kezdett. Talán először láttam igazán gyengének.
– Én sem tudtam mindig… Csak próbáltam túlélni mindent.

Aznap este először öleltük meg egymást úgy igazán felnőttként.

Most harmincéves vagyok. Saját lakásban élek Zuglóban. Minden tárgyamat magam választottam ki: minden bögre, minden könyv jelent valamit. De néha még most is azon kapom magam: ha valami eltűnik vagy eltörik, görcsbe rándul a gyomrom. Mintha újra elveszítenék valamit magamból.

Anyámmal már ritkábban találkozom. Néha hoz nekem süteményt vagy virágot – és mindig megkérdezi: „Elhozhatom ezt vagy azt?” Mostanra megtanulta tiszteletben tartani a határaimat.

De bennem ott maradt egy kimondatlan érzés: vajon lehet-e valaha igazán saját életem? Vagy örökre cipelem magamban azt az űrt?

Ti mit gondoltok? Lehet-e megbocsátani azt, ha valaki mindig elveszi tőlünk azt, ami fontos? Vagy csak megtanulunk együtt élni ezzel?