Élet egy zsarnok árnyékában – Egy magyar meny története
– Nem vagyok a cseléded! – kiáltottam, miközben a kezemről csöpögött a mosogatólé, és a szívem úgy vert, mintha mindjárt ki akarna ugrani a mellkasomból. Az apósom, Gábor, csak állt az ajtóban, karba tett kézzel, és megvetően végigmért. – Akkor viselkedj is úgy, Anna! – vágta rá hidegen. – Ebben a házban rendnek kell lennie. Ha már idejöttetek, legalább hasznod legyen.
Ez volt az a pillanat, amikor végleg eltört bennem valami. De kezdjem az elején.
A férjemmel, Tamással három éve vagyunk házasok. Mindketten dolgozunk, de albérletre, babára és mindennapokra egyszerűen nem futotta. Amikor kiderült, hogy várandós vagyok, Tamás azt mondta: „Anna, muszáj lesz apámhoz költöznünk egy időre. Nincs más lehetőség.”
Gábor özvegy volt már tíz éve. A felesége, Katalin, elhagyta őt, amikor Tamás még kisfiú volt. Sosem beszéltek róla, csak annyit tudtam meg Tamástól, hogy az anyja nem bírta elviselni Gábor természetét. Akkor még nem értettem, mit jelent ez igazán.
Az első napokban Gábor udvarias volt – legalábbis Tamás jelenlétében. De ahogy elment dolgozni, az apósom arca megkeményedett. Minden mozdulatomat figyelte: hogyan mosogatok, hogyan teregetek, mennyi sót teszek a levesbe. Ha valami nem tetszett neki – márpedig sosem tetszett semmi –, hangosan szóvá tette.
– Anna, ezt így nem lehet! Nézd meg, hogy néz ki ez a konyha! Az én fiam nem ezért nősült meg!
Próbáltam nyelni a könnyeimet. A hasam egyre nőtt, a derekam fájt, de Gábort ez nem érdekelte. – A terhesség nem betegség! – mondta újra és újra. – Az én időmben az asszonyok szántottak-vetettek is így!
Tamás sokat dolgozott. Két műszakban vállalt munkát egy gyárban és egy pizzériában is futárkodott esténként. Amikor hazaért, fáradtan dőlt le mellém az ágyra. Nem akartam terhelni a panaszaimmal.
Egy este azonban már nem bírtam tovább.
– Tamás – suttogtam sírva –, én ezt nem bírom tovább. Apád minden nap megaláz. Úgy beszél velem, mintha semmit sem érnék.
Tamás arca elkomorult. – Tudom, milyen… De most nincs más lehetőségünk. Próbálj meg nem foglalkozni vele.
De hogyan ne foglalkozzak? Amikor reggelente Gábor már azzal fogadott:
– Hát te még alszol? A ház magától nem lesz tiszta!
Aztán jöttek a családi ebédek. Gábor nővére, Margit néni is gyakran átjött. Ő is csak olajat öntött a tűzre:
– Anna drágám, régen egy menynek tudnia kellett hol a helye! Miért nem tanultad meg anyádtól?
Anyám vidéken él, beteges is lett az utóbbi években. Nem akartam őt terhelni a gondjaimmal. De egy nap felhívott:
– Kislányom, minden rendben? Olyan fáradtnak hallak.
– Minden rendben van – hazudtam neki halkan.
Aztán jött a fordulópont. Egyik délután Gábor bejött a szobába, ahol épp pihentem – orvosi tanácsra feküdnöm kellett volna többet –, és rám förmedt:
– Mit lustálkodsz itt egész nap? A fiam dolgozik érted! Legalább egy rendes vacsorát főzhetnél neki!
Felálltam, de megszédültem. A következő pillanatban már csak arra emlékszem, hogy Tamás aggódva rázogat.
– Anna! Jól vagy?
A mentőben ültem már, amikor rájöttem: elájultam a kimerültségtől.
A kórházban azt mondta az orvos: „Pihenjen többet! A stressz árt a babának.”
Hazamentünk – Tamás velem maradt pár napig –, de Gábor csak annyit mondott:
– Régen erősebbek voltak az asszonyok…
Akkor döntöttem el: elég volt.
Egyik este Tamásnak sírva mondtam:
– Vagy elköltözünk innen most rögtön, vagy én visszamegyek anyámhoz vidékre! Nem érdekel már semmi más!
Tamás először csak nézett rám döbbenten. Aztán átölelt.
– Igazad van. Nem éri meg ez az egész.
Másnap összepakoltunk pár táskát és elmentünk egy barátjához albérletbe – pici szoba volt ugyan, de végre nyugalom.
Gábor napokig hívogatta Tamást: „Hogy tehetted ezt velem? Hálátlan vagy! Ez a nő elvette tőlem a fiamat!”
Tamás végül letiltotta őt mindenhol.
Azóta eltelt két év. Kislányunk, Lili egészségesen megszületett. Kevés pénzből élünk ugyan, de boldogabbak vagyunk, mint valaha.
Néha még álmodom Gábor házával: a hideg tekintetével, a soha el nem ismert munkámmal és azzal az érzéssel, hogy semmit sem érek nőként ebben a világban.
De aztán reggelente Lili rám mosolyog és tudom: jól döntöttem.
Vajon hány magyar nő él ma is ilyen árnyékban? Miért tűrjük el még mindig ezt? Ti mit tettetek volna a helyemben?