Elhagyott, megalázott, de amikor visszatért, már nem voltam ugyanaz az asszony – Egy magyar nő története a hűtlenségről, újrakezdésről és önbecsülésről

– Ezt nem hiszem el, Gábor! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam a vizespoharat. – Hogy mondhatsz ilyet? Hogy lehetek neked csak egy szánalmas szolgáló?

Ő csak állt ott, karba tett kézzel, a tekintete hideg volt, mint a januári szél a panelházak között. – Mert az vagy, Anna. Csak főzöl, mosol, takarítasz. Semmi más nem érdekel. Unalmas vagy.

A szívem összeszorult. A gyerekek, Zsófi és Marci, a szobából lesték a veszekedést. Próbáltam visszafogni magam, de a könnyek már folytak az arcomon.

Gábor aznap este elment. Nem először maradt ki éjszakára, de most előtte csomagolta össze a holmiját. Nem nézett rám, csak odavetette: – Majd kereslek, ha lesz értelme.

Ott maradtam két gyerekkel, egy 54 négyzetméteres lakásban Újpesten, ahol minden sarkon emlékek ültek: közös karácsonyok, veszekedések, kibékülések. Az anyám hangja csengett a fejemben: „Anna, ne hagyd magad! Egy nőnek mindig legyen tartása!” De én csak ültem a konyhában, és bámultam a hűtőre ragasztott rajzokat.

A következő hetekben minden reggel úgy keltem fel, mintha valaki mázsás súlyt rakott volna a mellkasomra. Zsófi sírt éjszakánként – „Anya, mikor jön haza apa?” – Marci pedig dacosan hallgatott. A munkahelyemen – egy XIII. kerületi könyvelőirodában – próbáltam tartani magam, de a kolléganőm, Ildikó egyszer félrehívott:

– Anna, látom rajtad… Mi történt?

– Elment – suttogtam. – Egy fiatalabb nő miatt.

Ildikó csak bólintott. – Nálunk is volt ilyen. De hidd el, túl lehet élni.

A napok összefolytak. A gyerekek miatt nem engedhettem meg magamnak az összeomlást. Reggelente kakaót főztem, uzsonnát csomagoltam, este leckét ellenőriztem. Közben Gábor néha felhívott: „Hozok pénzt a gyerekeknek.” Soha nem kérdezte meg, hogy vagyok.

Egyik este Marci odajött hozzám:

– Anya… Apa tényleg nem szeret minket?

– Dehogynem! – öleltem magamhoz. – Csak most… most máshol van dolga.

Hazudtam neki. Magamnak is.

A legrosszabb az volt, amikor Gábor új barátnőjével – egy húszéves lány, Dóri – meglátták őket a játszótéren Zsófi osztálytársának anyukája szerint. A hír futótűzként terjedt a házban is: „Anna férje lelépett egy fiatalabbal.” A lépcsőházban mindenki sajnálkozva nézett rám.

Aztán egy nap anyám átjött vidékről.

– Anna! Fel kell állnod! Nem hagyhatod magad! A gyerekeknek te vagy az egész világ!

– De hogyan? – zokogtam. – Mindenki azt hiszi, hogy én rontottam el…

– Az emberek mindig beszélnek. De te tudod az igazat.

Anyám maradt pár napot, főzött nekünk húslevest, segített rendet rakni a lakásban és a lelkemben is. Lassan elkezdtem újra hinni abban, hogy lehet másképp is élni.

A munkahelyen is próbáltam jobban teljesíteni. Ildikóval ebédeltünk együtt, néha elmentünk sétálni a Margitszigetre munka után. A gyerekek is kezdtek felszabadulni: Marci focizni járt a ház mögötti grundra, Zsófi balettre.

Egy szombat délután a játszótéren ültem egy padon, amikor egy férfi odalépett hozzám.

– Szia! Te vagy Anna? A Marci anyukája?

– Igen… – néztem rá gyanakodva.

– Én vagyok Tamás apukája. A fiaink együtt fociznak.

Elmosolyodtam. Tamás apukája – Péter – magas volt és kissé kopaszodó, de kedves mosolya volt és meleg barna szemei. Leült mellém.

– Látom, nem vagy túl jól…

– Hát… mostanában nehéz minden.

– Ha gondolod, beszélgethetünk néha…

Így kezdődött valami új. Először csak beszélgettünk a játszótéren vagy az iskolai szülőin. Péter is elvált volt; őt is elhagyta a felesége egy másik férfiért. Megértettük egymást.

Közben Gábor egyre ritkábban jelentkezett. Egyszer felhívott részegen:

– Anna… visszamennék hozzátok… Dóri kidobott…

A szívem összeszorult, de már nem volt bennem harag – csak fáradtság.

– Gábor… most már nincs helyed itt. A gyerekeknek szükségük van rád apaként, de én… én már más úton járok.

Dühösen letette.

Másnap reggel megjelent az ajtóban.

– Anna! Ne csináld ezt! Én vagyok a férjed!

– Már nem vagy az – mondtam halkan. – Te döntöttél így.

A gyerekek ott álltak mögöttem. Zsófi megszorította a kezemet.

Gábor próbált könyörögni, fenyegetőzni is: „Senki nem fog úgy szeretni téged, mint én!”

De én már tudtam: ez nem szeretet volt soha. Csak birtoklás.

Péterrel lassan közelebb kerültünk egymáshoz. Nem volt tündérmese: mindketten sérültek voltunk, tele félelemmel és bizonytalansággal. De ő sosem nézett le rám; mindig partnerként kezelt.

Az első közös karácsonyunkat együtt töltöttük: négy gyerek (Péternek is volt egy lánya), sok nevetés és forralt bor illata töltötte be a lakást. Anyám is velünk ünnepelt.

Gábor idővel elfogadta a helyzetet; néha elvitte Marcit meccsre vagy Zsófit fagyizni. Már nem akart visszatérni – rájött ő is: amit elveszített, azt sosem kapja vissza ugyanúgy.

Évek teltek el. Ma már tudom: amit akkor Gábor mondott rólam – hogy csak egy szánalmas szolgáló vagyok –, az róla szólt igazán, nem rólam.

Most itt ülök Péter mellett a kanapén; Zsófi épp érettségire készül, Marci pedig első gólját rúgta az ifiben múlt héten. Néha még eszembe jutnak azok az évek: sírásokkal teli éjszakák, megalázottság érzése… De már nem fáj úgy.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy azt hiszi: csak annyit ér, amennyit mások mondanak róla? Mikor tanuljuk meg végre mi nők – és férfiak is –, hogy önmagunkért vagyunk értékesek?