Elvette előlem a rántott húst, és azt mondta, fogynom kell – Hogyan lettem „hibás” anya három gyerekkel

– Tedd le azt a rántott húst, Eszter! – csattant fel Gábor hangja, miközben a villámat már épp a szájamhoz emeltem. Megállt a levegő. A gyerekek is elnémultak, csak a tévéből szűrődött be halkan a Barátok közt főcímzenéje. – Komolyan mondom, nem kéne ennyit enned. Nézz már magadra! – folytatta, és egy mozdulattal elvette a tányéromról a két legnagyobb szelet rántott húst.

Ott ültem, harminchat évesen, három gyerekkel, egy panelház harmadik emeletén Újpesten, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek az óvodában, akit megszidtak, mert túl sokat vett a sütiből. Aztán hirtelen forróság öntött el. Szégyen? Harag? Fájdalom? Talán mind egyszerre.

– Gábor, egész nap futkostam a gyerekek után. Alig ettem valamit – próbáltam halkan védekezni.

– Akkor majd holnap eszel többet – vágta rá fásultan. – De most már tényleg ideje lenne lefogynod. Nem akarok melletted egy hájas asszonyt látni minden este.

A legkisebb, Máté, épp akkor kezdett sírni. A középső lányom, Lili, csak nézett rám nagy szemekkel. A legidősebb, Bence, zavartan piszkálta a krumplipürét.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg összetörtem. Nem azért, mert Gábor elvette a vacsorámat. Hanem mert rájöttem: már nem vagyok többé nő. Csak egy anya vagyok. Egy házvezetőnő. Egy bűnbak mindenért.

Pedig nem így indult az életünk. Gáborral még az ELTE-n ismerkedtünk meg, ő történelem szakos volt, én magyaros. Akkoriban még együtt jártunk bulizni az Akácfa utcába, hajnalig beszélgettünk a Margitszigeten. Aztán jött az első közös albérlet Zuglóban, majd az esküvő. Mindenki azt mondta: szép pár vagyunk.

Az első gyerek után még visszamentem dolgozni egy könyvtárba részmunkaidőben. De amikor Lili megszületett, Gábor azt mondta: „Eszter, jobb lenne, ha otthon maradnál. A gyerekeknek szükségük van rád.” Akkor még örültem is neki. Úgy éreztem, fontos vagyok.

A harmadik baba után viszont már nem volt visszaút. Máté koraszülöttként jött világra, hónapokig kórházba jártunk vele. Azóta is betegesebb kicsit. Gábor közben előléptetést kapott egy nagy cégnél – sokat dolgozik, de mindig kifogásokat keres, ha haza kellene érnie időben.

Én pedig… hát én szépen lassan eltűntem magam elől is. A testem megváltozott: striák a hasamon, karikák a szemem alatt, hajam hullik a stressztől. Már nem járok kozmetikushoz – minek is? Úgyis csak boltba vagy játszótérre megyek.

A barátnőim eltűntek mellőlem. Egyikük Németországba ment dolgozni ápolónőnek, másikuk vidékre költözött az anyósához. Nekem maradtak a játszótéri ismerősök és az anyukás Facebook-csoportok.

Az anyósom néha átjön segíteni – de inkább csak kritizál: „Eszterkém, régen milyen csinos voltál! Mi lett veled?” Vagy: „Gábor is biztos jobban örülne egy kis odafigyelésnek…”

A családi ebédeken mindenki engem ugráltat: „Eszter, hozz még egy tál levest! Eszter, hol van a sütemény?” Ha leülök öt percre pihenni, máris bűntudatom van.

A legrosszabb azonban az este. Amikor mindenki alszik – kivéve engem –, akkor ülök ki a konyhába egy pohár vízzel és nézem a sötét ablakot. Néha sírok is csendben. Néha csak bámulom magam a tükörben: ki ez az asszony? Hol van az a lány, aki verseket írt és hitt abban, hogy egyszer majd tanár lesz?

Gábor mostanában egyre többször hozza fel: „Miért nem fogysz le? Nézd meg Katát a szomszédból – három gyerek után is milyen jól tartja magát!” Vagy: „Ha így folytatod, majd más nők után nézek.”

Egyik este már nem bírtam tovább:
– Gábor, szerinted én nem próbálkozom? Szerinted nekem jó ez így? Hogy egész nap csak szolgálok mindenkit?
– Ne hisztizz már! Más nők is meg tudják oldani – vágta rá.
– És te? Te mikor segítettél utoljára? Mikor voltál utoljára velem kettesben?
– Most tényleg ezt akarod felhozni? Nekem is nehéz! – kiabált vissza.

A gyerekek felébredtek a veszekedésünkre. Lili odabújt hozzám:
– Anya, ne sírj! Szeretlek!

Ez volt az egyetlen pillanat aznap, amikor valaki igazán szeretett.

Másnap reggel anyám felhívott:
– Eszterkém, mi baj van? Hallom a hangodon…
– Semmi… csak fáradt vagyok.
– Tudod… apád is ilyen volt régen. Mindig azt hitte, neki jár minden. De te ne hagyd magad! Ha kell, gyere haza pár napra.

Elgondolkodtam rajta. De hova mennék három gyerekkel? Hogy hagyhatnék itt mindent?

Azóta minden nap ugyanaz: reggel korán kelés, reggeli készítés három különböző ízlés szerint (Bence kakaós csigát kérne minden nap), ovis logisztika (Lili most kezdte az ovit – sír minden reggel), Máté orvoshoz hurcolása (asztmás), mosás-mosogatás-főzés-porszívózás… És közben próbálok nem gondolni arra: vajon tényleg én vagyok a hibás mindenért?

A boltban is érzem néha a tekinteteket: „Na nézd már ezt! Hogy néz ki!” Vagy csak én képzelem?

Sosem gondoltam volna fiatalon, hogy egyszer majd attól rettegek: elhagy a férjem egy vékonyabb nőért. Hogy szégyellni fogom magam a saját testemben. Hogy bűntudatom lesz minden falat kenyér miatt.

A múlt héten Lili rajzolt rólam egy képet: nagy pocakot rajzolt nekem és szomorú arcot. Megkérdeztem tőle:
– Lili, miért ilyen szomorú anya?
– Mert mindig fáradt vagy és sírsz – felelte őszintén.

Akkor döntöttem el: valamit változtatnom kell. Nem Gábor miatt – hanem magam miatt. Elmentem sétálni esténként (csak húsz percet tudok kiszakítani), elkezdtem újra olvasni (egy régi Kosztolányi-kötetet találtam). És próbálok nem bűntudattal enni – hanem örömmel.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon mikor lesz elég jó az, amit csinálok? Mikor leszek újra Eszter – és nem csak valaki más árnyéka?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire kevés vagyok így anyaként és nőként? Vagy csak túl sokat várnak tőlünk ebben az országban?