„Ez csak a család, ugye találsz még egy rántott húst a keresztfiadnak?” – Egy kérés, ami mindent felforgatott

– Zsuzsa, csak két hétre, esküszöm! – hallottam a húgom, Dóri hangját a telefonban, miközben a konyhapulton könyököltem, és próbáltam nem sírni a fáradtságtól. – Tudod, mennyire fontos ez az új állás. Nincs más, akire rábízhatnám Mátét.

Az ablakon át néztem ki a szürke pesti utcára. A villamos csikorgott, az emberek siettek haza. Én is most értem haza a kórházból, tizenkét órás műszak után. A fiam, Marci, épp az érettségire készült, ideges volt és ingerlékeny. A férjem, Gábor, egyre később járt haza – „projektek”, mondta mindig, de már nem néztem a szemébe.

– Dóri, most tényleg nem tudom, hogy bírom ki – próbáltam óvatosan. – Marci tanul, Gábor alig van itthon…

– Zsuzsa, kérlek! – vágott közbe szinte sírva. – Ez csak a család, ugye találsz még egy rántott húst Máténak? – próbált viccelni, de hallottam a kétségbeesést.

Beleegyeztem. Mert hát család. Mert nem hagyhatom cserben. Mert csak két hét.

Nem gondoltam, hogy ebből egy hónap lesz. Hogy a lakásom csatatérré válik minden falatért, minden perc csendért és minden pillanat nyugalomért.

Az első nap Mátéval még vicces volt. Hét éves, örökmozgó kisfiú, aki mindenre rákérdez: „Miért zöld a villamos?”, „Miért morog Marci?”, „Kaphatok még palacsintát?”

Marci rám nézett:
– Anya, komolyan? Itt fog aludni a szobámban? Érettségizek!

– Marci, csak átmeneti. Segíts egy kicsit nekem – kérleltem.

De az „átmeneti” mindennapossá vált. Dóri egyre ritkábban hívott, mindig túlórára hivatkozott. Máté esténként sírt az anyja után. Marci egyre dühösebb lett rám – és én is magamra.

Gábor kerülni kezdte az otthont. „Munka”, mondta röviden telefonon. Egyedül maradtam két fiúval és egyre növekvő káosszal.

Egy este Máté kakaót borított Marci frissen mosott ágyneműjére. Marci felrobbant:
– Elegem van! Nem az én öcsém! Miért lakik itt egyáltalán?

Lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Próbáltam jó testvér lenni, jó anya és jó feleség egyszerre – de egyre inkább láthatatlannak éreztem magam.

Végül felhívtam Dórit.
– Dóri, beszélnünk kell. Nem bírom tovább. Máté sír utánad, Marci ki van borulva… Én is elfáradtam.

Csend lett a vonalban.
– Zsuzsa… tudom. De nincs más választásom…

– Van választásod – vágtam közbe határozottan. – Eljöhetsz Mátéért vagy kereshetsz más megoldást. Nem tudom tovább vállalni a te döntéseidet.

Letette.

Aznap este sokáig ültem a gangon. Hallottam Máté halk sírását és Marci dühös motyogását. Bűntudatom volt mindenki miatt: Dóri miatt, mert cserben hagytam; Marci miatt, mert elhanyagoltam; magam miatt, mert hagytam átlépni a saját határaimat.

Másnap Dóri eljött Mátéért. Sápadt volt és fáradt.
– Sajnálom – mondta halkan. – Azt hittem, menni fog…

Sokáig néztünk egymásra némán. Nem voltak könnyű szavak vagy egyszerű megoldások.

Miután elmentek, leültem a kanapéra. Megkönnyebbülést éreztem – és ürességet is.

Vajon tényleg elvárhatja tőlünk a család, hogy mindent feladjunk értük? Meddig tart az összetartás és hol kezdődik az önfeladás? Ha nemet mondok, rossz testvér vagyok? Ti mit tennétek a helyemben?