„Falusi vagy?” – Egy vidéki lány harca a gyökereivel Budapesten

– Hogy nézel már ki, Anna? – csattant fel anyám hangja, miközben az előszobában álltam, kezemben a kopott bőrönddel. – Azt hiszed, ha Budapestre mész, majd elfelejted, honnan jöttél?

A torkomban dobogott a szívem. Tizennyolc éves voltam, frissen érettségizett, és épp indulni készültem a Keleti pályaudvarra. A falunkban mindenki tudta, hogy én vagyok az első a családból, aki egyetemre megy. De anyám szavai úgy vágtak belém, mint a kasza a lucernába.

– Nem akarom elfelejteni – suttogtam. – Csak szeretném megmutatni magamnak, hogy többre vagyok képes.

– Majd meglátjuk – morogta, és becsapta maga mögött az ajtót.

Az első napok Budapesten olyanok voltak, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna. A kollégiumban mindenki menő ruhákban járt, parfümillat lengte be a folyosókat. Én meg ott álltam a turkálós kabátomban, és próbáltam nem észrevenni, hogy a többiek összesúgnak mögöttem.

– Honnan jöttél? – kérdezte egyszer Dóri, a szobatársam.

– Békés megye, egy kis falu – feleltem halkan.

– Az látszik – vigyorgott. – Még mindig van sár a cipődön.

Nevetett, de nem volt benne gonoszság. Mégis éreztem: idegen vagyok. Aztán jöttek a többiek is. Zsófi, aki mindig arról mesélt, milyen jó volt a gimiben Pesten. Gábor, aki szerint „a falusiak csak azért jönnek fel, hogy elvegyék a helyet a rendesektől”. És ott volt Ádám is – ő később lett fontos számomra.

Az első félév végére már mindenki tudta rólam: vidéki vagyok. A menzán mindig azt mondták:

– Anna, te biztos szereted a főzeléket, nálatok csak azt esznek.

Vagy:

– Nálatok van még pottyantós vécé?

Nevettem velük, de belül sírtam. Minden este felhívtam anyámat.

– Nem bírom itt – mondtam egyszer zokogva. – Mindenki kinevet.

– Akkor gyere haza! – vágta rá. – Itt legalább tudod, hol a helyed.

De én maradtam. Mert valahol mélyen tudtam: ha most feladom, soha nem bocsátom meg magamnak.

A második évben összejöttem Ádámmal. Ő is vidékről jött – legalábbis ezt hittem. Együtt tanultunk vizsgákra, sétáltunk az Andrássyn, és néha elvitt magához vacsorára.

Az anyja, Márta néni mindig úgy nézett rám, mintha valami koszt látta volna a szőnyegen.

– Anna drága, nálatok is ilyen egyszerű ételeket főznek? – kérdezte egyszer, miközben krumplifőzeléket kanalaztam.

– Igen, nálunk ez mindennapos – mosolyogtam kínosan.

– Hát igen… vidéken más az élet – mondta jelentőségteljesen.

Ádám apja csak bólintott. Egyszer hallottam, ahogy azt mondja neki:

– Fiam, gondold meg jól… Egy falusi lány nem biztos, hogy illik hozzánk.

Ádám csak legyintett.

– Apa, te is egy tanyán nőttél fel! – vágta rá dühösen.

Akkor döbbentem rá: Ádám családja is vidékről származik. Csak ők már rég elfelejtették ezt. Vagy inkább el akarták felejteni.

Egy este Ádám anyja félrehívott.

– Anna, ne haragudj meg rám… De szerintem neked jobb lenne egy hozzád illő fiúval. Itt Pesten mások az elvárások. Ádámnak nagy tervei vannak…

– Nekem is vannak terveim – feleltem halkan.

– Persze… De te sosem leszel igazi pesti lány. Ezt te is tudod.

Hazafelé menet sírtam. Nem értettem: miért szégyen az, hogy honnan jövök? Miért kellene letagadnom azt a földet, ahol felnőttem?

A következő hetekben Ádám is megváltozott. Egyre többször mondta:

– Anna, próbálj kicsit… modernebb lenni! Vegyél fel valami divatosat! Ne beszélj annyit a faluról!

Egy este kiborultam:

– Te szégyellsz engem?

– Nem… csak… tudod…

– Mit tudok? Hogy nem vagyok elég jó neked? Hogy ciki vagyok?

Nem válaszolt. Másnap szakítottunk.

A kollégiumban mindenki tudta már: Anna vidéki volt, és az is marad.

A vizsgaidőszakban egyedül tanultam. Néha Dóri leült mellém.

– Ne törődj velük – mondta egyszer. – Tudod mit? Az én anyám is faluról jött. Csak sose beszél róla.

Akkor először éreztem: nem vagyok egyedül.

Az utolsó évben már nem érdekelt mások véleménye. Felvettem a nagymamám kötött kardigánját, és büszkén meséltem arról, hogyan készítünk lekvárt otthon. A szakdolgozatomat is erről írtam: „A vidéki identitás szerepe a modern magyar társadalomban”.

A védés után odajött hozzám az egyik tanárom:

– Anna, nagyon bátor vagy. Sokan szégyellik a gyökereiket. Te viszont büszke vagy rájuk. Ez ritka dolog manapság.

Hazamentem nyáron a faluba. Anyám már az udvaron várt.

– Na? Megérte?

– Meg – feleltem mosolyogva. – Tudod mit? Sosem akarom elfelejteni honnan jöttem.

Most már Budapesten dolgozom egy könyvtárban. Néha még mindig érzem a lenézést – „falusi lány”, „vidéki akcentus” –, de már nem érdekel. Mert tudom: amit otthonról hoztam magammal – kitartás, becsületesség és szeretet –, az többet ér minden pesti csillogásnál.

Néha elgondolkodom: vajon miért szégyellik annyian a múltjukat? Miért hiszik azt, hogy csak akkor érnek valamit, ha letagadják azt a földet, ahol felnőttek? És vajon mikor jön el az idő, amikor végre büszkék lehetünk arra, akik vagyunk?