„Gondoskodj a húgod esküvőjéről, hisz neked van pénzed!” – Egy magyar család drámája a pénzről, szeretetről és elvárásokról
– Zsófi, gondoskodj a húgod esküvőjéről, hisz neked van pénzed! – csattant fel anyám a telefonban, miközben én a munkahelyi konyhában próbáltam csendben meginni a kávémat.
– Most tényleg ezért hívtál fel? Dolgozom, anyu – suttogtam, fél szemmel figyelve, nehogy valamelyik kollégám meghallja ezt a családi cirkuszt.
– Azonnal gyere haza! Fontos! – követelte.
– Nem tudok most elmenni. A főnököm is itt van… – próbáltam halkan magyarázkodni.
– Mindig csak a munka! A családod már nem is számít? – vágott vissza sértetten.
A gyomrom összeszorult. Tudtam, hogy ha most nem megyek, egész nap csörögni fog a telefonom. Anyám sosem adja fel könnyen. Végül megígértem, hogy munka után átmegyek hozzájuk.
Hazafelé menet vettem egy doboz krémest, hátha ezzel kiengesztelem. A lakásuk ajtajában már várt rám, karba tett kézzel, szúrós tekintettel.
– Végre! Már azt hittem, sosem érsz ide – kezdte rögtön szemrehányással. – Na, ülj le! Fontos dolgot kell megbeszélnünk.
Leültem az asztalhoz, ő pedig lelkesen kezdte:
– Dóriék végre eldöntötték: összeházasodnak! De csak egy polgári szertartást akarnak. Hát milyen dolog ez? Egy rendes magyar lány fehér ruhában megy férjhez, lakodalommal!
– Anyu, ha nekik így jó… – próbáltam higgadt maradni.
– Nem! Nekem nem jó! A családunkban mindig volt rendes lagzi. Dóri is megérdemli! De ők azt mondják, nincs rá pénzük. Ezért kell neked segítened!
– Nekem? Miért pont nekem? – kérdeztem döbbenten.
– Mert te vagy az egyetlen, akinek rendes állása van! Dóri még mindig nem talált munkát, Gergő meg minimálbért keres. Te meg folyton utazol, új ruháid vannak… Biztosan félre tudsz tenni egy kis pénzt a húgod boldogságára!
– Anyu, én is épphogy kijövök hó végén. Hitelünk van a lakásra, a gyerek oviba jár… Nem tudok csak úgy elővarázsolni több százezer forintot egy lagzira!
Anyám arca elkomorult.
– Mindig csak kifogásokat keresel! Bezzeg amikor te férjhez mentél, mi mindent megtettünk érted! Most te is segíthetnél Dórinak!
A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Eszembe jutott az esküvőm: tényleg segítettek, de akkor még apu is élt, és anyu is dolgozott. Most viszont minden terhet rám akar tenni.
– Anyu, Dóri felnőtt nő. Ha akar lagzit, dolgozzon meg érte! Miért mindig én legyek a megmentő?
– Mert te vagy az idősebb! Neked kötelességed segíteni! – csattant fel.
Ekkor nyílt az ajtó, Dóri lépett be. Szeme alatt karikák, arcán feszültség.
– Miről van szó? – kérdezte gyanakodva.
– Zsófi nem akar segíteni az esküvődre – jelentette ki anyám vádlón.
Dóri rám nézett. – Tényleg nem? Tudod jól, hogy Gergővel nincs pénzünk semmire… Neked meg minden megvan!
– Dóri, én is dolgozom reggeltől estig. Nem vagyok milliomos! És különben is: ti akartok esküvőt vagy anyu?
Dóri lesütötte a szemét. – Én csak szeretném, ha egyszer az életben minden úgy lenne, mint másoknak… Fehér ruha, tánc… De tudom, hogy ez álom marad.
Anyám rögtön közbevágott:
– Ha Zsófi nem segít, akkor kénytelen leszek kölcsönt felvenni! De akkor ne számíts rá, hogy valaha is visszakapja azt a pénzt!
Felháborodva néztem rájuk. – Ez zsarolás! Miért kell mindent rám terhelni? Miért nem lehet egyszer elfogadni azt, ami van?
Anyám sírni kezdett. – Mindig csak magadra gondolsz! Bezzeg amikor kicsik voltatok…
Dóri is pityeregni kezdett. – Mindig én vagyok a szerencsétlen ebben a családban…
Képtelen voltam tovább hallgatni ezt az érzelmi zsarolást. Felálltam.
– Sajnálom. Nem tudok segíteni. Ha ezért haragudtok rám, legyen így.
Otthon órákig bámultam a plafont. Férjem, András próbált vigasztalni:
– Ne hagyd magad! Mindig csak kihasználnak téged…
De én csak sírtam csendben. Másnap anyám nem vette fel a telefont. Dóri sem írt vissza. Napokig tartott ez a csend.
Aztán egy hét múlva összefutottam anyámmal a piacon. Elfordította a fejét.
– Anyu… beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
– Nincs miről beszélni. Felvettem a kölcsönt Dóri esküvőjére. De te ne gyere el! Nincs helyed közöttünk – mondta hidegen.
A szívem megszakadt. Tényleg ennyit ér egy családban az ember?
Az esküvő napján otthon ültem Andrással és kisfiunkkal. Dóri végül küldött egy üzenetet: „Ha akarsz jönni, gyere.” De már nem volt erőm menni.
Azóta sem beszélünk igazán. Anyám még mindig haragszik rám. Néha azon gondolkodom: tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért?
Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húzódik a határ a családi segítség és az önfeladás között?