Két hét csend után – Egy anyós vallomása

– Hogy lehet, hogy még mindig cukrot teszel a tejbegrízbe, amikor mondtam, hogy Marci csak mézet ehet? – csattant fel Zsófi, ahogy belépett a konyhába. A kezem megállt a mosogató fölött, a habos vízben elmerülő tányérok között. A szívem összeszorult, mintha valaki hirtelen hideg vizet öntött volna rám.

Két hete vigyázok az unokámra, Marci kisfiú, épp csak négy éves. A fiam, Gábor és Zsófi elutaztak Németországba egy konferenciára, és rám bízták a legdrágább kincsüket. Minden reggel együtt reggeliztünk, mesét olvastam neki, sétáltunk a parkban, és esténként együtt néztük a régi magyar rajzfilmeket. Úgy éreztem, visszakaptam valamit abból az időből, amikor Gábor még kicsi volt.

Most azonban Zsófi hangja élesebben hasított belém, mint bármelyik kés a fiókból. – Tudod jól, hogy Marci érzékeny a cukorra! – folytatta, miközben idegesen pakolta ki a bőröndöt. Gábor csendben állt mögötte, tekintetét lesütötte.

– Zsófi, csak egy kicsit tettem bele, ahogy régen is csináltam Gábornak – próbáltam magyarázkodni. De ő csak legyintett.

– Az nem ugyanaz! Most már más idők járnak. Nem lehet mindent úgy csinálni, mint harminc éve! – mondta, és a hangjában ott volt az a lekezelő él, amitől mindig összeszorul a gyomrom.

A nappaliban Marci játszott csendben a kisautóival. Néha rám nézett, mintha érezné a feszültséget. Aztán odaszaladt hozzám, átölelt és azt suttogta: – Nagyi, te vagy a legjobb.

Ez a pillanat adott erőt. De ahogy Zsófi tovább sorolta a hibáimat – túl sok só a levesben, túl későn feküdt le Marci, túl sokat nézett tévét –, egyre kisebbnek éreztem magam. Mintha minden szeretetem semmit sem érne.

Este Gábor bejött hozzám a vendégszobába. Leült az ágy szélére.

– Anya… ne haragudj Zsófira. Fáradt volt az út miatt. Tudod, mennyire aggódik Marcival kapcsolatban.

– Tudom, fiam – sóhajtottam. – De úgy érzem, mintha semmi sem lenne elég jó neki. Mintha nem bíznának bennem.

Gábor csak hallgatott. Láttam rajta, hogy ő is középen áll: két tűz között.

Az éjszaka alig aludtam. A gondolatok kavarogtak bennem: vajon tényleg elavultak a módszereim? Tényleg ártok az unokámnak azzal, hogy úgy szeretem, ahogy annak idején a fiamat? Vagy csak Zsófi túl szigorú?

Másnap reggel Zsófi már korán fent volt. A konyhában ültem egyedül, amikor bejött.

– Sajnálom, ha tegnap túl kemény voltam – mondta halkan. – Csak… aggódom Marcival kapcsolatban. Tudod, mennyi mindent olvasni mostanában az interneten.

– Értem én – válaszoltam óvatosan. – De én is csak jót akartam neki. Szerettem volna segíteni nektek.

– Tudom – mondta Zsófi, de láttam rajta: még mindig nem érti igazán az én oldalamat.

A napok teltek, de valami megtört közöttünk. Már nem hívtak át olyan gyakran, Marci is ritkábban jött hozzám. A családi ebédeken Zsófi mindig ott ült Gábor mellett, és ha szóba került valami nevelési kérdés, gyorsan témát váltott.

Egyik este felhívtam a barátnőmet, Ildikót.

– Te mit csinálnál? – kérdeztem kétségbeesetten. – Hogy lehet ezt jól csinálni?

Ildikó csak sóhajtott.

– Nálunk is ugyanez van. Az új generáció mindent jobban tud. De ne add fel! Marci szeret téged. Ez számít igazán.

De vajon tényleg elég ez? Elég az unoka szeretete ahhoz, hogy kibírjam a menyem kritikáját? Vagy nekem kellene változnom?

A következő hétvégén Marci nálam aludt. Lefekvés előtt odabújt hozzám.

– Nagyi, mesélsz még egyet? Azt a régit… amit apának is meséltél?

Ahogy meséltem neki, láttam az arcán azt a boldogságot, amit csak egy nagymama tud adni. Akkor megértettem: lehet, hogy nem vagyok tökéletes. Lehet, hogy hibázom néha. De a szeretetem őszinte.

Másnap reggel Zsófi jött érte.

– Minden rendben volt? – kérdezte kissé feszülten.

– Igen – feleltem mosolyogva. – Csak egy kis mesét hallgatott elalvás előtt.

Zsófi bólintott, de nem szólt többet.

Most itt ülök az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon lehet-e hidat építeni két generáció között? Vagy örökre marad ez a távolság?

Mit gondoltok? Ti hogyan kezelnétek ezt? Vajon tényleg én vagyok túl érzékeny?