Kirepült a fészekből: Egy magyar nyugdíjas sakkozó bánata

– Hát ezt nézd meg, Laci! – csattantam fel, miközben a fehér bástyámat a fekete király mellé toltam a parkban, a rozsdás sakktáblán. – Mindenki azt hiszi, hogy a nyugdíjas évek nyugalmat hoznak. De nekem csak ürességet hoztak.

Laci, a gyerekkori barátom, csak hümmögött, és a szél belekapott az ősz hajába. A parkban már csak mi ketten maradtunk, a többi öregúr hazament vacsorázni. A levelek sárgán hullottak körülöttünk, mintha minden percben egy újabb emlék temetné magát a földbe.

– Mi történt, Pista? – kérdezte végül csendesen.

– Elment. Éva elment. – A hangom megremegett. – Negyvenhárom év után. Csak úgy. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Nem bírom tovább. Szeretnék végre magamért élni.”

Laci letette a bábukat. – Ez most komoly? Hová ment?

– A nővéréhez, azt mondta a lányunk. De nekem nem szólt semmit. Csak eltűnt. Mint egy árnyék.

A park csendje rám nehezedett. Az első napokban dühös voltam. Hogy lehet ilyet tenni? Hogy hagyhat itt valaki mindent? Aztán jött a bűntudat. Vajon mit rontottam el? Miért nem vettem észre, hogy boldogtalan?

A lányom, Zsófi, felhívott másnap.

– Apa, anya azt mondta, hogy sosem hallgattad meg igazán. Mindig csak a saját dolgaiddal foglalkoztál. Sakkozás, tévé, haverok a parkban…

– De hát mindent megadtam neki! – vágtam vissza ingerülten.

– Nem ezt kérte – sóhajtott Zsófi. – Néha csak azt akarta volna, hogy leülj mellé egy teára, vagy megkérdezd, hogy van.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Eszembe jutottak az esték, amikor Éva csendben ült mellettem a kanapén, én pedig csak bámultam a híradót vagy a focit. A vasárnapok, amikor ő főzött, mosott, takarított, én pedig panaszkodtam az unalmas hétköznapokra.

Aznap este egyedül ültem a konyhában. A hűtőben csak egy doboz margarin és pár szelet felvágott árválkodott. Éva mindig gondoskodott róla, hogy legyen meleg vacsora. Most nem volt semmi.

Másnap reggel Laci átjött.

– Na, mi lesz veled? – kérdezte.

– Nem tudom – vallottam be. – Talán visszajön. Talán rájön, hogy nélkülem sem jobb.

Laci felnevetett.

– Te tényleg ennyire makacs vagy? Gondolod, hogy csak úgy visszajön? Pista, te sosem értetted meg a nőket.

– És te igen? – mordultam rá.

– Nem. De legalább próbálkoztam. Te meg mindig csak vártad, hogy minden magától rendbe jöjjön.

A következő napokban próbáltam élni tovább az életemet. De mindenhol ott volt Éva hiánya. A reggeli kávé hideg volt nélküle. Az ágy túl nagy lett. A lakásban visszhangzottak a lépteim.

Egyik este Zsófi beállított hozzám.

– Apa, beszéltem anyával. Nem akar visszajönni – mondta halkan.

– De hát miért? Mit csináljak?

– Próbálj változni! Menj el hozzá! Mondj neki valami olyat, amit még sosem mondtál!

A büszkeségem tiltakozott. Férfi vagyok! Nem fogok könyörögni! De aztán rájöttem: mit érek ezzel? Egyedül maradok egy üres lakásban?

Másnap reggel elindultam Éva nővéréhez Zuglóba. Az út hosszú volt villamossal és busszal – ahogy öregszik az ember, minden utazás nehezebbnek tűnik.

A ház előtt megálltam. A kezem remegett, amikor becsöngettem.

Éva nyitott ajtót. Megöregedett pár nap alatt – vagy csak most vettem észre?

– Mit keresel itt? – kérdezte halkan.

– Beszélni szeretnék veled…

Beengedett. Leültünk egymással szemben az asztalhoz. Éva nővére kávét főzött nekünk, majd diszkréten eltűnt.

– Sajnálom – mondtam végül. – Sajnálom az elmúlt éveket. Hogy nem figyeltem rád eléggé. Hogy azt hittem, minden rendben van csak azért, mert nem panaszkodtál.

Éva szemében könnyek csillogtak.

– Pista… én már nem tudtam másképp jelezni neked. Elfáradtam abba, hogy mindig csak adok és adok…

– Adj még egy esélyt! Megváltozom! Megtanulok főzni is akár…

Elmosolyodott szomorúan.

– Nem főzni kell megtanulnod… Hanem szeretni úgy, ahogy vagyok. Meghallgatni engem is néha.

Sokáig ültünk csendben egymás mellett.

Végül Éva azt mondta:
– Adj nekem még egy kis időt gondolkodni.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg képes vagyok változni? Vagy csak félek az egyedülléttől?

A következő hetekben próbáltam új életet kezdeni. Eljártam bevásárolni magamnak – először fogalmam sem volt róla, mi mennyibe kerül a piacon. Megpróbáltam mosni – kétszer is rózsaszín lett minden fehérneműm Éva piros blúza miatt.

A parkban Laciék már csak nevetve fogadtak:
– Na mi van, Pista? Megtanultál már pörköltet főzni?
– Még nem… de legalább már tudom használni a mosógépet!

A magány azonban továbbra is ott ült mellettem esténként.
Egyik este Zsófi rám csörgött:
– Apa… anya azt mondta, hiányzol neki egy kicsit…
A szívem hevesen vert.
– És visszajön?
– Nem tudja még… De azt mondta: most először érzi úgy, hogy végre gondolsz rá is.

Aznap este elővettem egy régi fényképet: Éva fiatalon, mosolyogva állt mellettem a Balaton partján. Akkoriban még minden könnyűnek tűnt…
Vajon hol rontottuk el?
Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi év után?
Vajon képesek vagyunk-e megtanulni szeretni egymást úgy, ahogy vagyunk?
Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre…
De most először érzem: talán még nincs minden veszve.
Ti mit gondoltok? Lehet még változni hetven felett? Vagy vannak dolgok, amiket már késő megtanulni?