„Már nem kellenek nekünk?” – Egy anya vallomása hatvanévesen

– Anya, ne haragudj, de most tényleg nincs időm beszélgetni. Majd visszahívlak, jó? – mondta Zsófi a telefonban, és már csak a sípolás maradt utána. A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, a falióra kattogása szinte fülsiketítő volt a csendben. Laci, a férjem, a nappaliban olvasta az újságot, de én csak bámultam magam elé. Vajon mikor lettem ennyire felesleges?

Az egész talán akkor kezdődött, amikor a gyerekeink – Zsófi és Gergő – elköltöztek otthonról. Először csak furcsa volt a csend, aztán egyre nehezebben viseltem. A ház túl nagy lett kettőnknek. Minden szobában ott voltak az emlékek: Zsófi poszterei a falon, Gergő focilabdája a sarokban. De ők már csak ritkán jöttek haza. Ünnepekkor, vagy ha valami baj volt.

– Laci, szerinted miért nem keresnek minket? – kérdeztem halkan.
– Dolguk van, drágám. Felnőttek. Nekik is megvan a saját életük – válaszolta anélkül, hogy felnézett volna az újságból.

De én nem tudtam ilyen könnyen elengedni őket. Minden nap vártam egy üzenetet, egy hívást. Néha azt éreztem, mintha már csak akkor lennénk fontosak, ha valami baj van: ha babysitter kell az unokáknak, vagy ha pénzre van szükségük. Egyre ritkábban kérdezték meg, hogy vagyunk.

Egyik este Laci rám nézett:
– Nem gondolod, hogy ideje lenne magunkkal is foglalkozni? Mindig csak rájuk gondolsz.
– De hát ők a gyerekeink! Hogy tudnék nem rájuk gondolni?
– Nézd meg magad! Egész nap csak vársz valamire, ami talán sosem jön el. Nem lehet így élni.

Igaza volt. De hogyan kezdjek új életet hatvanévesen? Hogyan engedjem el azt a szerepet, ami egész eddigi létezésem meghatározta?

Egy vasárnap Zsófiék végre átjöttek ebédre. Már napokkal előtte készültem: főztem a kedvenc ételeiket, kitakarítottam mindent. De amikor megérkeztek, Zsófi fáradtan rogyott le a kanapéra.
– Anya, ne haragudj, de csak gyorsan eszünk, aztán mennünk kell tovább anyósékhoz is.
Gergő is csak a telefonját nyomkodta az asztalnál.
– Hogy vagy, fiam? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
– Jól vagyok, anya – felelte anélkül, hogy rám nézett volna.

Az ebéd után Laci félrehívott:
– Látod? Nem miattad jönnek. Csak letudják a kötelező köröket.
A szívembe martak ezek a szavak. Vajon tényleg csak kötelességből jönnek?

Aznap este sírtam. Úgy éreztem, mintha elvesztettem volna őket – vagy talán önmagamat is. Másnap reggel azonban valami megváltozott bennem. Elhatároztam: nem várhatok tovább arra, hogy mások tegyenek boldoggá.

Elkezdtem sétálni minden reggel a közeli parkban. Egy idő után csatlakozott hozzám Marika néni is, akit régről ismertem a lakótelepről.
– Tudod, Ilonka – mondta egyszer –, én is átmentem ezen. A fiam Németországban él, alig látom. De megtanultam örülni annak is, ami van.

A sétákból lassan közös kávézások lettek, majd beiratkoztunk egy kézműves tanfolyamra is. Laci eleinte csak mosolygott rajtam:
– Na mi lesz belőled, művészlélek?
De láttam rajta: örül annak, hogy végre nem csak szomorkodom otthon.

Egyik nap Gergő felhívott:
– Anya, minden rendben? Mostanában kevesebbet hallok rólad.
– Igen, jól vagyok! Képzeld, elkezdtem festeni járni Marika nénivel.
– Tényleg? Ez szuper! Majd egyszer megnézhetném a képeidet.

A hangjában először hallottam őszinte érdeklődést hosszú idő után. Talán azért, mert végre nem csak vártam tőlük valamit – hanem magamért is tettem valamit.

Persze még mindig fáj néha az üres ház csendje. De már tudom: nem attól vagyok jó anya vagy feleség, hogy mindig mindent feláldozok értük. Hanem attól is, hogy megtanulok magamra figyelni.

Mostanában gyakran elgondolkodom: vajon hányan érzik még így magukat ebben az országban? Hány szülő ül otthon némán és várja a gyerekei hívását? És vajon tényleg el kell engedni őket – vagy csak újra kell tanulni szeretni önmagunkat is?

Ti mit gondoltok? Lehet új életet kezdeni hatvanévesen? Vagy örökre hiányozni fog az a régi szerep?