„Micsoda szégyen, hogy ilyen rokonaitok vannak!” – Egy vasárnapi ebéd, ami mindent megváltoztatott

– Hát, Zsuzsa, tényleg nem szégyelled magad, hogy ilyen gyerekeket nevelsz? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a húsleves gőze szinte elhomályosította a szememet. A kanalat a tányérba ejtettem, és éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik. A két fiam, Marci és Bence, egymás mellett ültek, lehajtott fejjel, mintha ők lennének a bűnösök. Férjem, Gábor, csak némán kanalazott tovább, mintha nem is hallotta volna az egészet.

Az egész ebéd már eleve feszülten indult. Ilona néni mindig is szerette kiosztani az embereket, de most valamiért különösen éles volt. Azt mondta, hogy Marci túl sokat ül a számítógép előtt, Bence pedig túl érzékeny, „mint egy kislány”. Próbáltam viccelődni, elütni a dolgot, de minden szavam visszapattant róla.

– Régen bezzeg nem volt ilyen! – folytatta. – Mi keményen dolgoztunk, nem volt időnk hisztizni meg panaszkodni. Ezek meg csak nyafognak!

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy a fiaim nem tökéletesek – ki az? –, de mindent megtettem, hogy boldogok legyenek. Mindig azt hittem, hogy a család azért van, hogy támogassuk egymást. De most úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a házban.

– Gábor, te nem szólsz semmit? – fordultam a férjemhez halkan.

Ő csak vállat vont. – Anyám már csak ilyen. Ne vedd a szívedre.

Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Nem tudtam tovább hallgatni. Felálltam az asztaltól.

– Elnézést kérek – mondtam remegő hangon –, de azt hiszem, ideje mennünk.

Ilona néni felháborodva nézett rám. – Micsoda szégyen! Ilyen rokonaitok vannak! – kiáltotta utánam.

A fiúk némán követtek engem az előszobába. Gábor csak akkor állt fel, amikor már a kabátomat vettem fel.

– Zsuzsa, ne csinálj jelenetet – suttogta.

– Nem én csinálom – válaszoltam halkan –, hanem anyád.

Az autóban síri csend volt. Marci az ablakon bámult kifelé, Bence pedig halkan sírdogált. Meg akartam vigasztalni őket, de magam is majdnem elsírtam magam.

Otthon aztán kitört belőlem minden.

– Gábor, meddig fogod még hagyni, hogy anyád így beszéljen velem és a gyerekeiddel? – kérdeztem tőle este.

– Nem akarok veszekedni – mondta fáradtan. – Ez csak egy ebéd volt.

– Neked talán csak egy ebéd volt! Nekem viszont az egész életem! – kiáltottam rá.

Aznap este külön aludtunk. A fiúk is feszültek voltak napokig. Marci bezárkózott a szobájába, Bence pedig még érzékenyebb lett mindenre. Éreztem, hogy valamit tennem kell.

Egy hét múlva levelet írtam Ilona néninek. Leírtam benne mindent: hogy mennyire fájtak a szavai, hogy mennyire szeretném, ha elfogadná a fiait olyannak, amilyenek. Választ sosem kaptam rá.

A családi vasárnapok megszűntek. Gábor egyre többet dolgozott, én pedig próbáltam összetartani a fiúkat. Néha azon kaptam magam, hogy irigylem azokat a családokat, akik együtt tudnak nevetni egy asztalnál.

Azóta eltelt két év. A fiúk nagyobbak lettek, de még mindig érzem rajtuk azt a sebet. Gáborral is egyre távolabb kerültünk egymástól. Néha azon gondolkodom: vajon jól tettem-e, hogy kiálltam magunkért? Vagy inkább csendben kellett volna maradnom?

Talán sosem tudom meg a választ. De egy dolog biztos: anyaként nem hagyhattam szó nélkül azt a megaláztatást.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri felvállalni a konfliktust a család békéje érdekében?