Miért hiszem, hogy a gyerekeknek az apánál a helyük válás után – Egy apa vallomása

– Nem fogod elvinni a fiúkat, Zoli! – csattant fel Éva hangja a konyhában, miközben a kávéfőző kattogott. A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam. A két fiam, Marci és Bence, a szobájukban ültek, hallgatták a veszekedést, amit már hónapok óta nem tudtunk elkerülni.

A válás gondolata már régóta ott lappangott közöttünk, mint egy soha el nem múló nátha. De amikor kimondtuk, hogy vége, mindenki azt hitte, természetes lesz: a gyerekek Évával maradnak. Az anyjuknál. Mert így szokás. Mert így illik. Mert egy apa csak hétvégi vendég lehet.

De én nem akartam vendég lenni a saját fiaim életében.

Aznap este, amikor Éva becsapta maga mögött az ajtót, és csak mi hárman maradtunk otthon, Marci odajött hozzám.

– Apa, ugye nem kell elmennünk innen? – kérdezte halkan.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Éva családja már szervezi a költözést. Anyósom, Ilona néni, mindenbe beleszólt: „A gyerekeknek az anyjuk mellett a helyük! Egy férfi nem tud gondoskodni róluk!”

De én tudtam főzni. Tudtam mosni. Tudtam ölelni őket, amikor sírtak. És tudtam hallgatni is, amikor csak csendben akartak ülni mellettem.

A bíróságon mindenki furcsán nézett rám. Az ügyvédem is csak annyit mondott: „Zoltán, ne legyenek illúziói. Az anyáknak kedveznek.”

Mégis harcoltam. Minden egyes meghallgatáson elmondtam: nem azért akarom magamnál tudni a fiúkat, mert Éva rossz anya lenne. Hanem mert ők is ezt akarják. Mert én is ugyanannyira vagyok szülő.

A családi ebédeken feszültség vibrált. Apám egyszer félrehívott:

– Fiam, ne csináld ezt! A végén mindenki ellened fordul. Egy férfi nem sírhat a bíróságon.

De én sírtam. És Marci is sírt mellettem.

A barátaim közül többen elfordultak tőlem. Sanyi azt mondta: „Zoli, engedd el! Majd jönnek hétvégén, aztán kész.” De én nem akartam hétvégi apa lenni.

Egyik este Bence odabújt hozzám:

– Apa, ha el kell mennünk innen, te is jössz velünk?

– Mindig veletek leszek – mondtam neki, de belül rettegtem.

A bíróság végül úgy döntött: a fiúk nálam maradhatnak. Éva kiborult. Azt mondta, tönkretettem az életét. Ilona néni soha többé nem szólt hozzám.

Az első hetek nehezek voltak. Reggelente együtt készítettük a reggelit – kakaó és vajas kifli –, aztán rohantunk az iskolába. Este együtt tanultunk, néha veszekedtünk is a matekházin. Volt, hogy elfogyott a türelmem, és kiabáltam velük. Aztán bocsánatot kértem.

A szomszédok suttogtak: „Ott van az a férfi két gyerekkel… Vajon hogy bírja?”

Bence egyszer megkérdezte:

– Apa, te miért sírsz néha este?

– Mert hiányzik anyátok – mondtam őszintén –, és mert félek, hogy valamit elrontok.

De ők csak átöleltek.

Éva ritkán jött át. Amikor meglátogatta őket, mindig feszültség volt köztünk. Egyszer Marci azt mondta neki:

– Anya, mi itt vagyunk otthon.

Éva sírva ment el.

Az évek teltek. A fiúk kamaszodni kezdtek. Voltak nehéz napok: Bence egyszer megszökött otthonról egy lány miatt; Marci rossz társaságba keveredett. De mindig visszataláltak hozzám.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Éva újra férjhez ment és vidékre költözött. A fiúk választottak: maradnak velem Budapesten.

Most, hogy felnőttek lettek, néha visszagondolok arra az időre. Vajon jól tettem? Vajon tényleg jobb volt nekik velem? Vagy csak magamnak akartam bizonyítani valamit?

Sokan azt mondják: egy anya pótolhatatlan. De én hiszem, hogy egy apa is lehet igazi otthon.

Ti mit gondoltok? Lehet-e egy apa ugyanolyan jó szülő? Vagy tényleg csak hétvégi vendégek vagyunk a saját gyerekeink életében?