Miért szakítottuk meg a kapcsolatot a férjem családjával – egy magyar feleség vallomása a kimerültségről

– Már megint hívnak! – csattantam fel, miközben a mobilom kijelzőjén ismét megjelent az „Anyós” felirat. A férjem, Gábor csak sóhajtott, és leült mellém a kanapéra. – Ne vedd fel, Anna – mondta halkan. – Úgyis csak valami újabb kérésük van.

De én mégis felvettem. Mindig felvettem. Mert így neveltek: segíteni kell, főleg a családnak. De ahogy meghallottam az anyósom hangját – azt a fáradt, de követelőző tónust –, már előre összeszorult a gyomrom.

– Szia, Anna, drágám! Hát képzeld el, most megint elromlott a bojler. Gábor tudna jönni megnézni? Vagy ha nem, legalább egy kis pénzt tudnátok adni szerelőre? Tudod, milyen drága most minden…

A háttérben hallottam az apósom morgását is: – Mondd meg nekik, hogy most már tényleg muszáj segíteniük! Nekik úgyis könnyebb!

Letettem a telefont, és csak néztem magam elé. Gábor rám nézett.

– Mi volt?

– Bojler. Megint pénz kellene.

– Anna… – kezdte Gábor, de nem fejezte be. Mindketten tudtuk, hogy ez már nem az első, nem is a tizedik ilyen alkalom.

Az egész valahol öt évvel ezelőtt kezdődött. Akkor még örömmel segítettünk: vittünk ebédet, amikor betegek voltak, fizettük a villanyszámlát, amikor elmaradtak vele. Aztán jött Gábor húga, Zsuzsa: – Anna, tudnál kölcsönadni egy kis pénzt? Most tényleg nagy bajban vagyunk…

Először csak tízezer forint volt. Aztán húsz. Aztán már nem is kérdezték, csak közölték: „Most szükségünk lenne rá.”

A saját szüleim mindig azt mondták: „Segíts, de ne add oda magad teljesen.” De én nem tudtam nemet mondani. Gábor sem. Mindig azzal nyugtattuk magunkat: „Majd visszaadják.” De soha nem adták vissza.

Aztán egy nap Gábor testvére, Zsuzsa beállított hozzánk két gyerekkel. – Anna, Gábor, pár napra itt maradhatunk? Nálunk festenek…

Három hét lett belőle. Három hétig főztem rájuk is, mostam a ruháikat, vigyáztam a gyerekekre. Zsuzsa pedig minden este panaszkodott: – Nálatok olyan jó! Bárcsak nekünk is ilyen könnyű lenne az élet!

Könnyű? Akkoriban két állásban dolgoztam: délelőtt könyvelőként egy kis cégnél, délután pedig online tanítottam matekot gyerekeknek. Gábor villanyszerelőként hajnalban indult és este jött haza. Minden fillért beosztottunk.

Aztán jött az első igazi törés. Egyik este Gábor anyja felhívott:

– Anna, most tényleg nagy bajban vagyunk. Az apósod elvesztette az állását. Tudnátok segíteni egy ideig? Csak amíg talál valamit…

Segítettünk. Hónapokon át fizettük a rezsit náluk is. Közben Zsuzsa újra költözött hozzánk – most már azzal az indokkal, hogy „a férje elhagyta”.

Egy este Gábor rám nézett:

– Meddig bírjuk ezt még?

Nem tudtam válaszolni. Csak sírtam.

Aztán jött a fordulópont. Egyik vasárnap délután Zsuzsa beállított hozzánk egy újabb kérdéssel:

– Anna, tudod… most tényleg nagy szükségem lenne egy kis pénzre. Nem tudok mindent egyedül fizetni…

– Zsuzsa! – szólt közbe Gábor hirtelen olyan hangon, amit még sosem hallottam tőle. – Meddig gondolod még ezt így? Mi is élünk! Nekünk is vannak gondjaink!

Zsuzsa megsértődött és sírva ment el. Az anyósom másnap felhívott:

– Hogy beszéltetek Zsuzsával?! Hát nem vagytok család?!

Akkor először mondtam ki hangosan:

– De meddig kell még mindent nekünk megoldani? Miért mindig mi vagyunk a tartalék?

Az anyósom csak annyit mondott:

– Ha nem segítetek, ne számítsatok ránk semmiben!

Aznap este Gábor leült mellém.

– Anna… én nem akarom ezt tovább csinálni. Nem akarok minden nap azon aggódni, mikor jön a következő kérés.

Éjszaka alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Gábor egyenletes lélegzetét. Vajon tényleg ilyen nehéz nemet mondani? Vagy csak én érzem magam rosszul attól, hogy végre kiállok magunkért?

Másnap reggel Gábor elküldött egy üzenetet a családi csoportba:

„Kedves Mindenki! Mostantól nem tudunk többet segíteni anyagilag vagy más módon sem. Sajnáljuk, de nekünk is szükségünk van pihenésre és nyugalomra.”

Csend lett.

Napokig senki nem keresett minket. Aztán jöttek az üzenetek: „Hálátlanok vagytok!”, „Elfelejtettétek honnan jöttetek!”, „Majd meglátjátok!”

Az első hetekben bűntudatom volt. Aztán lassan elkezdtem levegőt kapni. Nem csörgött állandóan a telefonom. Nem kellett minden hónapban számolgatni, miből fizetjük ki mások számláit.

Egyik este Gáborral sétáltunk a Duna-parton.

– Furcsa érzés… – mondtam halkan.
– Mi?
– Hogy végre csak ketten vagyunk. Hogy nem kell mindig mások problémáját megoldani.
Gábor megszorította a kezem.
– Anna… ezt kellett volna már évekkel ezelőtt meglépni.

Azt hittem majd hiányozni fognak. De csak a csend hiányzott – az a csend, amit sosem kaptam meg mellettük.

Karácsonykor sem hívtak fel minket. Először fájt. Aztán rájöttem: végre nyugodtan ünnepelhetünk kettesben.

Tavasszal Zsuzsa egyszer mégis felhívott:
– Anna… beszélhetnénk?
– Miről?
– Csak szeretném tudni… tényleg haragszotok?
– Nem haragszunk – válaszoltam őszintén –, csak elfáradtunk.
Csend lett a vonalban.
– Értem…
Azóta sem keresett többet.

Most itt ülök a konyhaasztal mellett egy bögre teával, és nézem Gábort, ahogy mosolyogva olvas újságot. Néha eszembe jutnak azok az évek: mennyi mindent adtunk oda magunkból másoknak úgy, hogy közben mi magunk szinte eltűntünk.

De most már tudom: néha muszáj nemet mondani ahhoz, hogy önmagad maradj.

Ti mit gondoltok? Hol van az egészséges határ segítés és kihasználás között? Vajon tényleg bűntudatot kell éreznem azért, mert végre kiálltam magamért?