„Minden évben a férjem családja tönkreteszi a születésnapját, én meg a konyhában robotolok – idén mást próbáltam ki, de nem úgy sült el, ahogy vártam”

– Már megint? – suttogtam magam elé, miközben a telefon kijelzőjén felvillant az anyósom neve. A férjem, Gábor, épp a nappaliban pakolta össze a régi fényképeket, amiket minden évben elővesz a születésnapján. – Ki az? – kérdezte ártatlanul. – Csak Éva néni – feleltem, és közben éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Tudtam, mit jelent ez: idén is jönnek mindannyian, bejelentés nélkül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A vonal túlsó végén Éva néni máris hadarta: – Szia drágám! Holnap jövünk mindannyian Gábor szülinapjára! Ugye nem baj? Tudod, hogy mennyire szeretjük ezt a napot! – Nem tudtam mit mondani. A „nem” szó valahogy sosem jött ki a számon. – Persze, gyertek – mondtam végül halkan.

Letettem a telefont, és már előre láttam magam előtt a következő két napot: húsleves, rántott hús hegyekben, krumplipüré, sütemények. A konyha forrósága, a hátfájás, a mosatlan edények tornya. És persze a család: Gábor testvérei, akik sosem hoznak semmit, csak ülnek és várják a következő fogást; az anyósom, aki mindenbe beleszól; az apósom, aki csak csendben morog valamin; és a gyerekek, akik mindent szétszórnak.

Az elmúlt években mindig ugyanaz történt: ők jöttek, én főztem, Gábor próbált mindenkinek megfelelni, én pedig estére sírva zuhantam az ágyba. Egyetlen egyszer sem kaptam köszönetet vagy segítséget. Sőt, tavaly még azt is megjegyezte az anyósom: „Kicsit száraz lett ez a hús.”

Idén azonban valami eltört bennem. Már hetekkel korábban eldöntöttem: nem fogom magam feláldozni. Megbeszéltem Gáborral is: – Szeretném, ha idén máshogy csinálnánk. Mi lenne, ha elmennénk valahova kettesben? Vagy legalább rendelhetnénk pizzát? – kérdeztem reménykedve.

Gábor csak vállat vont: – Tudod, hogy anyámék megsértődnének. Ez már hagyomány nálunk.

De én nem hagytam annyiban. Amikor Éva néni bejelentette magukat, eldöntöttem: idén nem főzök. Elmentem a boltba, vettem néhány előre csomagolt szendvicset, pár üveg üdítőt és egy tortát a cukrászdából. A hűtőbe tettem mindent, és vártam.

Másnap délután háromkor már ott állt az egész família az ajtóban. Éva néni ölelt és puszilt mindenkit, majd egyből benézett a konyhába. – Na, mit főztél nekünk idén? – kérdezte mosolyogva.

– Idén nem főztem – mondtam határozottan. – Gondoltam, most pihenek egy kicsit én is. Van szendvics és torta.

A csend szinte vágni lehetett. Gábor testvére, Zsolt, csak annyit mondott: – Hát ez most komoly? Anyu minden évben főzött nekünk ilyenkor!

Az anyósom arca elkomorult: – Hát ilyet még nem láttam! Ez nem vendéglátás! – majd leült az asztalhoz és látványosan sóhajtozni kezdett.

Gábor zavartan nézett rám. Próbáltam nem törődni vele. Leültem melléjük és beszélgetni kezdtem a gyerekekkel. De mindenki feszengve ült. Senki nem nyúlt a szendvicsekhez.

A délután kínosan telt. Az anyósom egész idő alatt célozgatott: – Régen bezzeg más volt… Egy asszony tudta mi a dolga…

Este Gábor rám nézett: – Ezt most miért kellett? Láttad milyen csalódottak voltak?

– És én? Nekem minden évben jó volt sírva feküdni le? Nekem nem lehet egy nyugodt születésnapom veled? Miért mindig csak nekik kell megfelelni? – törtek ki belőlem a szavak.

Gábor csak hallgatott. Aznap este külön aludtunk.

Másnap reggel Éva néni felhívott: – Remélem tudod, hogy ezzel most mindent elrontottál! Gábor sosem volt ilyen szomorú a születésnapján!

Letettem a telefont és sírtam. De valahol mélyen megkönnyebbültem is. Végre kiálltam magamért. De vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre azt tettem, amit kellett volna már évekkel ezelőtt?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzzuk meg a határt önfeláldozás és önérvényesítés között?