Minden úgy lesz, ahogy én akarom – Egy magyar család harca a generációs különbségekkel

– Nem fogom hagyni, hogy mindent elpazarolj! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezemben egy számlával, amit aznap hozott a postás. Az arcom lángolt a dühtől, és éreztem, ahogy a hangom visszhangzik a csendes lakásban. Férjem, Gábor, csak a fejét csóválta, és megpróbált elmenekülni a tekintetem elől.

– Már megint kezded, Zsuzsa? – sóhajtott fel. – Nem lehet mindig mindenen spórolni. Nézd meg, mennyit dolgozom, hogy ne kelljen minden forintot számolni!

A lányom, Dóri, az ajtófélfának támaszkodva figyelt minket. A szeme sarkában könnyek csillogtak, de nem szólt semmit. Tudtam, hogy neki is elege van ebből az örökös harcból. Mégis, nem tudtam megállni.

– Nem arról van szó, hogy nem értékelem a munkádat – mondtam csendesebben. – De nem akarom, hogy úgy éljünk, mint akiknek mindenük megvan, miközben bármikor jöhet egy váratlan kiadás. Emlékszel, amikor anyámék elvesztették a házukat? Akkor is azt hitték, minden rendben van.

Gábor arca megkeményedett. – Az más volt. Most más világ van. Nem élhetünk örökké félelemben.

A vita már hetek óta húzódott. Amióta Dóri megszületett, minden megváltozott. Gábor mindent meg akart adni neki: új babakocsi, márkás ruhák, legmodernebb játékok. Én viszont úgy nőttem fel, hogy mindent be kellett osztani. Anyám, Ilona néni mindig azt mondta: „Amit ma megspórolsz, holnap hálás leszel érte.” És én hittem neki.

Egyik este Dóri sírva jött hozzám: – Anya, miért veszekszetek mindig apával? Miért nem lehet csak együtt vacsorázni?

Összeszorult a szívem. Leültem mellé az ágyra, megsimogattam a haját.

– Azért kicsim, mert mindketten jót akarunk neked. Csak máshogy gondoljuk.

– De én csak azt akarom, hogy szeressetek – suttogta.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Vajon tényleg túlzásba viszem? Vagy Gábor az, aki nem látja a veszélyeket? Másnap reggel anyám is beállított hozzánk. Már az előszobában hallottam a hangját:

– Zsuzsa! Hát mit csináltok ti itt? A múltkor is láttam azt a drága mosógépet! Minek az nektek?

Gábor csak legyintett: – Ilona néni, most már más idők járnak.

Anyám azonban nem hagyta annyiban:

– Más idők? A pénz ugyanaz maradt! Majd ha baj lesz, akkor ki fog segíteni?

Éreztem, ahogy két tűz közé szorulok. Egyik oldalon anyám szigora és félelmei, másikon Gábor optimizmusa és nagylelkűsége. És középen én – aki csak azt akarja, hogy a családja boldog legyen.

Egyik délután Dóri hazaért az iskolából és letette elém az ellenőrzőjét.

– Megint négyest kaptam matekból – mondta szomorúan.

– Semmi baj – próbáltam vigasztalni –, majd legközelebb jobb lesz.

De Gábor máris közbeszólt:

– Ha kell, fizetek külön tanárt! Csak ne érezze magát kevesebbnek a többieknél.

Anyám persze hallotta ezt is:

– Régen mi magunk tanultunk! Nem volt pénz különórára! Most mindent pénzzel akartok megoldani!

A feszültség egyre nőtt. Egy este Gábor későn jött haza. Az arca fáradt volt, de mégis mosolygott.

– Vettem Dórinak egy új telefont – jelentette be büszkén.

Elöntött a düh.

– Minek neki telefon? Tizenegy éves! Nekem tizenhat voltam az első mobilomnál!

– Mert minden osztálytársának van! Nem akarom, hogy kilógjon a sorból!

Anyám is beszállt:

– Ez már nevetséges! Elrontjátok ezt a gyereket!

Dóri sírva rohant ki a szobából. Éreztem, hogy valami végleg eltört bennünk.

Aznap éjjel Gáborral leültünk beszélgetni. Már nem kiabáltunk. Csak csendben ültünk egymással szemben.

– Szeretlek – mondta halkan –, de nem tudom elviselni ezt az örökös spórolást. Úgy érzem, mintha sosem lenne elég jó, amit csinálok.

– Én is szeretlek – válaszoltam –, de rettegek attól, hogy egyszer minden elveszik. Hogy Dóri majd nélkülözni fog.

Sokáig csak ültünk így. Végül Gábor megszorította a kezemet.

– Próbáljunk kompromisszumot találni. Nem kell mindent megvenni, de néha engedj te is.

Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van. De azt is tudtam: anyám sosem fog változni.

Másnap reggel Dóri odabújt hozzám:

– Anya, ugye most már nem fogtok veszekedni?

– Megpróbáljuk – ígértem neki.

Azóta próbálunk egyensúlyt találni. Néha sikerül, néha nem. Anyám továbbra is minden fillért számon tart, Gábor pedig néha túlzásba viszi az ajándékozást. De legalább beszélünk egymással.

Néha elgondolkodom: vajon tényleg lehet egyszerre hűnek maradni a régi értékekhez és alkalmazkodni az új világhoz? Vagy mindig választanunk kell? Ti mit gondoltok erről? Vajon hol van az arany középút?