Négy gyermek anyjaként, egyedül az öregségben – Margit története

– Miért nem jössz át legalább hétvégén, Laci? – kérdezem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalon már kihűlt a húsleves, amit egész délelőtt főztem. – Tudod, anyu, most nagyon sok a munka, meg a gyerekek is betegek voltak… majd jövő héten, jó? – feleli a fiam, és már hallom is a háttérben az unokáim zsivaját. Aztán kattan a vonal. Megint egyedül maradtam.

Négy gyermekem van. Mindegyikük más-más városban él. Én pedig itt maradtam, ebben a régi, kopott panelban Zuglóban, ahol minden fal emlékeket őriz. A férjem, Sándor tizenhét éve halt meg hirtelen szívrohamban. Akkor még mind a négyen itthon voltak: Laci, Gabi, Zsuzsa és a legkisebb, Andris. Azóta minden napom azzal telt, hogy értük éltem. Dolgoztam a postán, takarítottam iskolákban, hogy mindent megadhassak nekik. Ruhát varrtam éjszakánként, hogy ne kelljen szégyenkezniük az osztálytársak előtt.

Emlékszem, mennyit veszekedtünk Gabival kamaszkorában. – Nem érted meg, anya! – csapta be a szobája ajtaját. – Mindenki menő cuccokban jár! Nekem miért nincs? – zokogta egyszer. Akkor is csak annyit tudtam mondani: – Kislányom, mindent megteszek érted… De ő ezt akkor nem értette.

Aztán eljött az idő, amikor mind kirepültek. Laci Székesfehérvárra költözött az egyetem után, ott nősült meg. Gabi Pécsen lett óvónő. Zsuzsa egy multinál dolgozik Győrben, Andris pedig Londonba ment szerencsét próbálni. Az első években még gyakran hazajártak. Ünnepekkor együtt voltunk mindannyian: nevetés, veszekedés, illatok és hangzavar töltötte meg a lakást.

Mostanra azonban minden megváltozott. Már csak karácsonykor látom őket egyszerre – ha egyáltalán sikerül összehozni. Tavaly Zsuzsa azt mondta: – Anya, idén inkább a párom szüleinél leszünk, ők is várnak minket… – Persze, megértem én. De amikor becsukódik mögöttük az ajtó, csak a csend marad.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni gyakran átjön egy kis beszélgetésre. Ő is egyedül él már évek óta. – Tudod Margitkám – mondja –, régen más volt minden. A gyerekek nem hagyták magukra az embert. Most meg? Mindenki rohan valahová… – bólogatok ilyenkor, de belül érzem: valahol én is hibás vagyok.

Sokszor gondolok arra: talán túlságosan önállóságra neveltem őket. Mindig azt mondtam: „Ne várjatok segítséget! Oldjátok meg!” Most pedig ők is úgy gondolják: anya úgyis elboldogul egyedül.

Egyik este Andris hívott Londonból videón. – Anya, ne haragudj, hogy ritkán jelentkezem! Tudod milyen drága itt minden… dolgozom reggeltől estig. De majd egyszer hazamegyek! – mondta mosolyogva. A képernyőn keresztül láttam rajta a fáradtságot és azt is, hogy már nem igazán tartozik ide.

A legfájóbb mégis az volt, amikor Gabi tavaly nyáron felvetette: – Anya, nem gondoltál még arra, hogy beköltözz egy idősek otthonába? Ott lenne társaságod… – Mintha egy kést döftek volna belém. Hát tényleg ennyire teher lettem?

– Nem akarok senkinek a terhére lenni! – vágtam vissza dacosan. – Amíg bírom magam, itthon maradok! – De belül sírtam.

A napjaim mostanában egyformák: reggel felkelek, beveszem a gyógyszereimet, főzök valami egyszerűt magamnak. Néha elmegyek a piacra – ott legalább szóba áll velem valaki. A hétvégék különösen nehezek. Akkor érzem igazán az ürességet.

Egyszer Zsuzsa váratlanul beállított egy csokor virággal és süteménnyel. – Csak egy órácskára ugrottam be! – mondta sietve. Leültünk a konyhába teázni.

– Hogy vagy mostanában? – kérdezte.
– Mint mindig… várom, hogy valamelyikőtök felhívjon vagy átjöjjön – feleltem halkan.
– Anya… ne haragudj ránk! Tudod milyen nehéz most minden… munkahely, gyerekek… Néha úgy érzem, szétszakadok.
– Tudom kislányom… csak néha jó lenne érezni, hogy fontos vagyok még valakinek.

Azóta sem jött többet.

A családi csoportban néha írnak egymásnak: „Boldog születésnapot!”, „Jövő héten találkozunk?” De ezek már csak üres szavak nekem.

A legrosszabb az éjszaka. Ilyenkor előveszem a régi fényképeket: Sándor mosolyog rajtuk fiatalon; én karácsonyi sütit sütök; a gyerekek hóembert építenek az udvaron… Minden kép mögött egy-egy történet van eltemetve.

Néha azon kapom magam: beszélek hozzájuk hangosan.
– Laci! Emlékszel arra a nyárra Balatonon? Amikor eltévedtél a strandon és sírva kerestél engem? Akkor is megtaláltalak…
De most ki talál meg engem?

A templomba is ritkábban járok már – nehéz felmenni a lépcsőkön. A plébános egyszer meglátott és odajött hozzám:
– Margit néni, miért nem szól a gyerekeinek? Biztosan segítenének!
– Nem akarom zavarni őket… elvannak nélkülem is.

A szomszédok néha segítenek bevásárolni vagy kiváltani a gyógyszertárból a receptet. De ők sem pótolják azt az ölelést vagy azt az érzést, amit csak a saját gyermek adhatna.

Egyik nap Laci végre átjött. Feszült volt és ideges.
– Anyu, beszélnünk kellene arról a lakásról… Tudod, ha egyszer már nem leszel…
– Már most ezen gondolkodsz? Még élek! – fakadtam ki sírva.
– Nem úgy értettem! Csak hát… tudod milyen nehéz most lakáshoz jutni…
– Menj haza Laci! Majd ha tényleg szükségetek lesz rá…
Azóta sem beszéltünk erről többet.

Sokan azt mondják: „Az élet rendje ez.” De én nem tudok beletörődni abba, hogy mindent odaadtam és most csak a magány maradt cserébe.

Minden este ugyanazzal a kérdéssel fekszem le:
Vajon lehetett volna másképp? Ha többet kértem volna tőlük szeretetből és kevesebbet adtam volna fel magamból… most más lenne minden?

Ti mit gondoltok? Megérdemli-e egy anya ezt az öregkori magányt? Vagy tényleg csak ilyen lett ez a világ?