Nem adlak el: Egy ismeretlen szív ígérete – Egy magyar férfi drámája a családért

– Ne vigyék el a húgomat, kérem! – A kisfiú hangja remegett, ahogy a Nyugati pályaudvar peronján a kabátomba kapaszkodott. Az eső csorgott a galléromon, a bőröndöm súlya húzta a vállam, de abban a pillanatban minden más megszűnt létezni. Csak ő volt és a karjában egy rongyos pokrócba bugyolált kislány, akinek arca sápadt volt, mint a tej.

A nevem Szabó Gábor. Negyvenhárom éves vagyok, közgazdász, egyedülálló. A feleségem, Judit három éve halt meg rákban. Azóta csak dolgoztam, éltem egyik napról a másikra, kerültem mindenkit – főleg a családomat, akik szerint ideje lenne újra nősülni vagy legalább „normális életet” élni. De én csak túl akartam élni.

Aznap este is csak haza akartam menni. De amikor megláttam azt a két gyereket, valami bennem megmozdult. A fiú – talán nyolc éves lehetett – szorosan ölelte a kislányt. A szemében félelem és dac keveredett.

– Hol van anyukátok? – kérdeztem halkan.

– Elment munkát keresni. Tegnap reggel óta nem jött vissza – suttogta. – Azt mondta, várjunk itt.

A kislány közben sírni kezdett. Letérdeltem hozzájuk, és elővettem egy csokit a táskámból.

– Hogy hívnak titeket?

– Én Marci vagyok, ő meg Lili.

Aztán jött a dilemma: mit tegyek? Hívjam a rendőrséget? A gyermekvédelmet? Vagy vigyem őket haza? Tudtam, hogy ha bejelentem őket, szétválasztják őket. Magyarországon ez gyakran így megy: testvérek külön nevelőszülőkhöz kerülnek, hónapokig tart, mire újra találkozhatnak. Ezt nem akartam.

Felhívtam anyámat. Ő persze rögtön kiakadt:

– Gábor! Ne keverd magad bajba! Ez nem a te dolgod! Mi lesz, ha valami történik? Még a végén téged vádolnak meg!

– Anya, ezek a gyerekek egyedül vannak! – kiabáltam vissza. – Nem hagyhatom itt őket!

Végül hazavittem őket. Az első éjszaka alig aludtam. Marci egész éjjel Lili mellett ült, fogta a kezét. Hajnalban Lili belázasodott. Pánikba estem – sosem volt saját gyerekem –, de végül sikerült gyógyszert adnom neki.

Másnap reggel felhívtam az egyik régi barátomat, Kiss Ágit, aki szociális munkásként dolgozik Zuglóban.

– Gábor, ez nagyon bonyolult – mondta fáradtan. – Ha bejelented őket, azonnal intézetbe viszik őket. Ha nem jelented be, te is bajba kerülhetsz.

– Nem érdekel – feleltem dacosan. – Segítened kell.

Ági eljött hozzánk délután. Megvizsgálta Lilit, beszélgetett Marcival. Láttam rajta, hogy megérinti a helyzet.

– Ezek a gyerekek mindent elvesztettek – mondta halkan nekem a konyhában. – Ha most szétszakítják őket, soha nem heverik ki.

A következő napokban próbáltam mindent megtenni értük. Elvittem őket orvoshoz, vettem nekik ruhát a Lehel piacon. Marci eleinte nem szólt hozzám semmit, csak Lilit védte mindenáron. Lili néha rám mosolygott, de legtöbbször csak sírt az anyja után.

A családom persze teljesen kiborult:

– Gábor! Ez felelőtlenség! – kiabálta apám telefonon. – Nem vagy te apának való! Még magaddal sem bírsz!

– Nem hagyhatom őket az utcán! – válaszoltam dühösen.

A testvérem, András is beszállt:

– Mi lesz, ha az anyjuk visszajön? Vagy ha kiderül, hogy valami bűncselekmény történt? Gondolj bele! Ez Magyarország! Itt mindenki csak magára számíthat!

De én már döntöttem: nem adom fel őket.

Egy héttel később Ági hírt hozott:

– Megtalálták az anyjukat egy hajléktalanszállón Kőbányán. Alkoholproblémái vannak. A gyámhivatal szerint nincs esély arra, hogy visszakapja őket.

Marci ezt meghallotta és sírva fakadt:

– Nem akarok intézetbe menni! Inkább meghalok!

A szívem majd megszakadt. Leültem melléjük az ágyra.

– Marci… Lili… Nem engedem, hogy elválasszanak titeket. Bármit megteszek értetek.

Aznap este először ölelt meg Marci.

Elkezdődött a harc a rendszerrel: papírok, vizsgálatok, pszichológusok. A gyámhivatalban egy rideg arcú nő fogadott:

– Szabó úr, ön nem rokonuk ezeknek a gyerekeknek. Miért akarja örökbe fogadni őket?

– Mert szeretem őket – mondtam ki először hangosan.

A nő csak felvonta a szemöldökét:

– Sokan szeretik a gyerekeket… De ez nem így működik.

Hetekig tartottak a vizsgálatok. Közben Marci egyre jobban oldódott; Lili megtanult nevetni. Együtt főztünk paprikás krumplit, néztük esténként az M2-t és játszottunk társasjátékokat.

De minden nap ott volt bennem a félelem: mi lesz, ha elveszik őket?

Egy este Marci odajött hozzám:

– Gábor bácsi… ha egyszer elvisznek minket… akkor is gondolsz majd ránk?

Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam és magamhoz öleltem mindkettőt.

A családom végül elfogadta őket – vagy legalábbis beletörődött. Anyám egyszer titokban elhozott egy tál levest és letette az asztalra:

– Nem tudom jó-e ez így… de legalább ne legyenek éhesek.

Végül eljött az utolsó meghallgatás napja. A bíró rám nézett:

– Szabó úr… biztos benne, hogy ezt akarja? Tudja, mivel jár ez Magyarországon? Sokszor magára marad majd minden problémával…

Ránéztem Marcira és Lilire. Mindent tudtam már.

– Igen… biztos vagyok benne.

Az örökbefogadás megtörtént. Aznap este Marci először mondta ki:

– Apa…

Lili rám mosolygott és azt suttogta: „Szeretlek”.

Most már tudom: néha egy idegenből lehet igazi családtag. Néha nem a vér kötelez… hanem az ígéret és a szeretet.

Vajon hány gyerek vár még ma Magyarországon arra, hogy valaki kimondja: „Nem adlak el”? És hányan mernek harcolni értük? Önök mit tennének az én helyemben?