Nem hívtak meg a fiam esküvőjére, de mégis nekem kellett kinyitni előttük az ajtót: családi kettős mérce

– Anya, mi Ildikóval szeretnénk egy ideig nálad lakni – hallottam Bence hangját a telefonban. Úgy mondta, mintha semmi sem történt volna. Mintha három hónappal ezelőtt nem ültem volna egyedül a zuglói lakásomban, nézve az esőt az ablakon túl, és próbáltam volna nem elsírni magam, amikor a Facebookon megláttam az esküvői képeiket.

Én voltam az az anya, aki mindig mindent megtett a fiáért. Amikor Bence kicsi volt, egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket egy másik nő miatt. Két állásban dolgoztam – nappal tanítottam egy általános iskolában, este pedig takarítottam lakásokat. Mindenemet odaadtam neki: hogy legyen tiszta ruhája, hogy járhasson zeneiskolába, hogy soha ne érezze, hogy valamiben hiányt szenved. És most… most ő kihagyott élete legfontosabb napjából.

– Miért nem kaptam meghívót? – kérdeztem akkor, amikor először tudtam meg az esküvőről. Bence a padlót nézte.

– Ildikó nem akart nagy ünnepséget. Az ő családja… hát, ők nem nagyon akarták látni a mi rokonainkat. Nem akartunk konfliktust.

– És én? – alig bírtam kimondani. – Én neked konfliktus vagyok?

Csöndben maradt. Aznap este hazamentem és órákig sírtam. A barátnőim azt mondták: „Ne hagyd magad megalázni!”, de a szívem mélyén még mindig reménykedtem, hogy felhív majd, bocsánatot kér, elmagyarázza. De semmi nem történt. Csak a képek: fehér ruha, boldog Ildikó Bence karjában.

Hetek teltek el. Próbáltam tovább élni: munka, könyvek, séták a Városligetben. De minden pillantás a régi családi fotókra egyre jobban fájt. Elárultnak éreztem magam – nem csak anyaként, hanem emberként is.

És most – ez a hívás. Mindketten elvesztették a munkájukat: Ildikó cégét felszámolták, Bencét leépítették. Az albérlet Pesten drága, tartalékaik alig vannak. Nincs hová menniük.

– Anya, mindig mondtad, hogy nálad mindig nyitva az ajtó… – tette hozzá halkan Bence.

A konyhában álltam, a kezemben egy csésze teával. Remegtem. Minden sejtem azt kiabálta: „Ne! Elárultak!”, de valahol mélyen még mindig ott volt az anyai ösztön: átölelni a fiamat és azt mondani neki, hogy minden rendben lesz.

– Jó – préseltem ki magamból. – Jöhettek.

Amikor megérkeztek, Ildikó alig köszönt. A tekintete hidegebb volt, mint egy januári reggel. Bence próbált kedves lenni: segített bevinni a csomagokat, felajánlotta, hogy főzzünk együtt vacsorát. De a levegő tele volt feszültséggel.

– Köszönjük, hogy befogadtál minket – mondta este Bence. Ketten ültünk a konyhában.

– Tudod te egyáltalán, mennyire fájt ez nekem? – kérdeztem halkan.

Lehajtotta a fejét.

– Anya… Féltem a konfliktustól Ildikó családjával. Ők nagyon merevek… Te mindig erős voltál. Azt hittem, megérted majd.

– Megértem? – majdnem nevettem a könnyeimen keresztül. – Tudod te, milyen érzés láthatatlannak lenni a saját gyereked életében?

Sokáig hallgatott. Csak az óra kattogását és Ildikó lépteit hallottam a másik szobából.

A következő napok együttélése tele volt kínos csenddel. Ildikó gyakran bezárkózott a szobába telefonnal vagy laptoppal. Néha hallottam beszélgetni az anyjával: „Nem tudom, meddig bírjuk itt…” Bence próbált beszélgetni velem időjárásról vagy munkáról, de igazi közelség már nem volt köztünk.

Egy este korábban értem haza a munkából és meghallottam őket veszekedni a konyhában.

– Miért nem kérhettünk inkább a te szüleidtől segítséget? – háborgott Ildikó.

– Mert náluk nincs hely! Az én anyám mindig segít nekünk!

– De ő mindent felhánytorgat! Nekem kellemetlen itt lenni!

Megálltam az ajtóban és éreztem, ahogy kalapál a szívem.

– Ha rossz itt nektek, kereshettek másik helyet is – mondtam nyugodtan, bár belül forrt bennem a harag és a sértettség.

Ildikó csendben visszament a szobába. Bence ott maradt velem a konyhában.

– Anya… Nem tudom, mit csináljak. Úgy érzem, minden szétesik körülöttem.

– Néha gondolhatnál mások érzéseire is – mondtam neki.

Aznap éjjel sokáig nem tudtam elaludni. Eszembe jutott minden éjszaka, amikor Bence beteg volt és én virrasztottam mellette; az első lépése; ahogy sírt az első óvodai napon és ahogy átölelt. Hogy lehet ezt mind elfelejteni?

Néhány hét múlva találtak másik albérletet és elköltöztek. A búcsú hideg volt: Ildikó csak biccentett, Bence röviden átölelt – mintha félt volna attól is, hogy megégeti magát egy érintéssel.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi faleveleket hullani. Vajon van-e határa az anyai szeretetnek? Mindent meg lehet bocsátani csak azért, mert valaki a vérünk? Vagy néha el kell engedni azt is, akit legjobban szeretünk?