Nem hívtak meg az esküvőre, mert „idegen” voltam – de amikor a lakásom került szóba, hirtelen „családtag” lettem
– Nem, Magdi néni, most tényleg nem értem, miért nem lehetne megoldani! – hallottam a telefonban Dóra hangját, amelyben ott vibrált a türelmetlenség és a leplezett szemrehányás.
A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt tea, a kezem remegett. A szívem hevesen vert, ahogy a szavak visszhangoztak bennem: „idegen”, „nem családtag”, „csak most jutottál eszünkbe”. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek ezen az egészen. Egy éve még úgy éreztem, hogy végleg elveszítettem a fiamat és mindent, ami fontos volt nekem. Most pedig… most hirtelen mindenki engem keres.
De kezdjük az elején. Az én nevem Magdolna, de mindenki csak Magdinak szólít. Hatvanhárom éves vagyok, özvegy, egyetlen fiam, Tamás az életem értelme volt mindig is. Amikor Tamás elvette Erikát – egyedülálló anyát egy előző kapcsolatból –, igyekeztem mindent megtenni, hogy elfogadjam őt és a kislányát, Dórát is. Nem volt könnyű: Erika mindig tartott tőlem, mintha riválisnak tekintett volna a fia szeretetéért. Dóra pedig… hát, őt tényleg úgy szerettem, mintha az unokám lenne.
Az első években még próbáltam közeledni hozzájuk. Hétvégente átmentem hozzájuk Újpestre, vittem süteményt, segítettem Dórának a matekban. Tamás hálás volt – legalábbis azt hittem –, Erika viszont mindig feszengve fogadott. Egy idő után már csak akkor hívtak, ha valami baj volt: beteg gyerek, elromlott mosógép, vagy ha kellett egy kis kölcsön. De én mentem. Mert azt gondoltam: ez a család.
Aztán jött az a bizonyos esküvő. Dóra huszonhárom éves lett, egyetem után gyorsan férjhez ment egy Gábor nevű fiúhoz. Tamás izgatottan mesélte nekem: „Anya, Dóraék szerény lagzit akarnak, csak szűk családi körben.” Megértettem – vagy legalábbis azt hittem. De amikor kiderült, hogy engem és Tamást sem hívtak meg – csak Erikát és Dóra vér szerinti apját –, valami összetört bennem.
– Anya, ne vedd magadra – mondta Tamás csendesen –, Dóra úgy érzi, ez így helyes. Mégiscsak az apja is ott lesz…
– Az apja? Az az ember, aki tíz éve rá sem nézett? – fakadtam ki akkor könnyek között. – És te? Te nevelted fel!
Tamás csak vállat vont. Erika nem szólt semmit. Dóra pedig… hát ő sem keresett többé.
Azóta eltelt egy év. A kapcsolatunk teljesen kihűlt. Tamás ritkán jött át hozzám; ha jött is, csak feszengve ült le egy kávéra. Én pedig próbáltam túlélni: kis nyugdíjból éltem egy panelban Káposztásmegyeren. Aztán tavaly váratlanul örököltem egy apró garzont Zuglóban – anyám testvérétől maradt rám. Nem nagy dolog: egy szoba-konyha-fürdőszoba, de nekem óriási segítség volt. Kiadtam egy fiatal lánynak havi százezerért – abból legalább tudtam venni gyógyszert és néha egy kis süteményt magamnak.
Aztán tegnap csörgött a telefonom. Erika volt az.
– Szia Magdi! – kezdte meglepően kedvesen. – Rég beszéltünk! Hogy vagy?
Éreztem a hangján: valami van a háttérben.
– Köszönöm kérdésed – válaszoltam hűvösen –, elvagyok.
– Tudod… Dóráék babát várnak! – mondta lelkesen. – És hát… nagyon nehéz most nekik albérletet találni. Arra gondoltunk… esetleg… nem tudnád felszabadítani azt a zuglói lakást?
Először nem is értettem.
– Úgy érted… adjam oda nekik?
– Hát… igen! Tudod, család vagyunk! Most nagy szükségük lenne rá…
Család? Hirtelen forogni kezdett velem a világ. Egy éve még idegen voltam az esküvőjükön – most meg család lettem?
– Erika – mondtam lassan –, amikor Dóra férjhez ment, nem voltam családtag. Most mégis az lennék?
Hosszú csend a vonalban.
– Ne haragudj… tudod milyen makacs tud lenni… de most minden más lesz! Megígérem!
Letettem a telefont. Egész éjjel nem aludtam.
Másnap Tamás keresett fel személyesen. Fáradtan ült le az ágyam szélére.
– Anya… kérlek… ne haragudj rájuk! Dóráék tényleg bajban vannak…
– És én? Én mikor számítottam? – kérdeztem halkan.
Tamás lehajtotta a fejét.
– Tudom… igazad van…
Aztán elmesélte: Dóráék albérletből albérletbe vándorolnak, Gábor fizetése kevés, most meg jön a baba is. Erika minden követ megmozgatott, hogy segítséget találjon nekik – de senki másnak nincs lakása a családban.
– Ha segítesz nekik… talán minden jobb lesz – mondta Tamás reménykedve.
De én csak ültem ott némán. Eszembe jutott minden régi sérelem: ahogy Dóra sosem köszönt vissza rendesen; ahogy Erika mindig úgy nézett rám, mint egy betolakodóra; ahogy az esküvő után hetekig sírtam magamban.
Másnap reggel Dóra maga keresett telefonon.
– Szia Magdi néni! – szólt bele bizonytalanul. – Tudom, hogy megbántottalak… Sajnálom… De most tényleg nagy szükségünk lenne arra a lakásra…
Hallgattam. Vártam valami őszinte bocsánatkérést – de csak kínos csend következett.
– Ha kell, fizetünk bérleti díjat is! Csak… kérlek…
A hangja megremegett. Egy pillanatra megsajnáltam őket – de aztán újra eszembe jutott minden fájdalom.
Este átjött hozzám Marika barátnőm is.
– Te Magdi! Ne hagyd magad! Ezek csak akkor keresnek, ha érdekük fűződik hozzá! Hol voltak tavaly? Hol voltak tíz évig?
Igaza volt? Vagy csak én vagyok túl büszke?
Napokig gyötörtek a gondolatok. Ha odaadom nekik a lakást, elveszítem azt a kis plusz pénzt is – de talán visszakapom a családomat? Vagy csak addig kellek majd nekik, amíg szükségük van rám?
Egyik este Tamás újra átjött.
– Anya… kérlek…
Ránéztem: fáradt volt és megtört. Láttam rajta: ő is szenved ebben az egész helyzetben.
– Tamás… mondd meg őszintén: ha nem lenne lakásom, keresnétek most engem?
Nem válaszolt. Csak lehajtotta a fejét.
Akkor döntöttem el: nem adom oda nekik a lakást. Legalábbis nem ingyen és nem feltétel nélkül.
Másnap felhívtam Erikát.
– Erika, beszéltem az albérlőmmel: három hónap múlva költözik ki. Ha addig találtok másik helyet Dóráéknak, rendben van; ha nem, kiadhatom nekik piaci áron – de semmi több.
Hosszú csend után Erika megszólalt:
– Értem…
Azóta nem keresett senki.
Most itt ülök a konyhában és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Tényleg ilyen keménynek kell lennie egy anyának és nagymamának? Vagy csak így lehet megvédeni magunkat attól, hogy újra kihasználjanak minket?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg tartozunk valamivel azoknak, akik csak akkor keresnek minket, ha érdekük fűződik hozzá?