Nem olyan anya: Egy volt meny története válás után – magyar családi dráma a mindennapokból

– Nem vagy normális, Piroska! – csattant fel Ilona néni, a volt anyósom, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében egy csorba bögrével. – Hogy lehet így élni? Hogy lehet így nevelni egy gyereket?

A szívem hevesen vert. A kislányom, Lili, épp a szobában rajzolt, de hallotta a kiabálást. Megint.

– Ilona néni, kérem, ne most… – próbáltam halkan, de határozottan mondani. – Lili is itthon van.

– Pont ezért mondom! – vágott vissza. – Amióta elváltatok a fiamtól, csak magaddal foglalkozol! Hol futsz a Margitszigeten, hol barátnőkkel kávézol, hol meg valami tanfolyamra jársz. A gyerek meg? Ki vigyáz rá? Ki ad neki rendes vacsorát? Nem ilyen anyát érdemelne!

A kezem ökölbe szorult. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor kellett magyarázkodnom? Pedig mindent Liliért csináltam. Azért is váltam el Gábortól, mert nem bírtam tovább a folyamatos veszekedést, a megalázást, a szeretetlenséget. De ezt Ilona néni sosem értette meg.

– Lili boldog – mondtam végül halkan. – És én is próbálok az lenni. Ez bűn?

Ilona néni csak legyintett.

– Régen bezzeg… Az én időmben egy asszony tűrt! Nem ugrált! Nem hagyta ott a férjét! Még ha ivott is, vagy csalta is… A család az család!

A torkomban gombóc nőtt. Gábor sosem volt rossz ember, de már évek óta nem volt köztünk semmi. Egy fedél alatt éltünk, de idegenként. Aztán jött az utolsó csepp: egy üzenet egy másik nőtől a telefonján. Nem volt veszekedés, csak csendes sírás az éjszakában. Másnap elköltöztem Lilivel.

A válás gyors volt. Gábor nem harcolt Liliért – talán örült is, hogy megszabadult tőlünk. De Ilona néni nem tudott belenyugodni.

– Az unokámat nem fogod elvenni tőlem! – fenyegetőzött már a bíróságon is. – Ha kell, ügyvédet fogadok!

Végül megegyeztünk: Lili kéthetente hétvégén Gábornál van, és Ilona néni is láthatja. De ez sem volt elég neki.

Minden alkalmat megragadott, hogy beleszóljon az életembe. Ha új ruhát vettem magamnak: „Biztos nem a gyerekre költöd a pénzt!” Ha Lilivel kirándulni mentünk: „Miért nem inkább tanulsz vele otthon?” Ha barátnőkkel találkoztam: „Egyedülálló anyának nincs ideje szórakozni!”

A legrosszabb az volt, amikor Lilit is próbálta ellenem hangolni.

– Anyád mindig csak magával törődik – suttogta neki egyszer, amikor azt hitte, nem hallom. – Bezzeg ha velem laknál, minden nap főtt ételt kapnál, rend lenne körülötted.

Lili sírva jött hozzám este.

– Anya, én rossz gyerek vagyok? Miért mondja nagyi, hogy te nem szeretsz engem?

Összetörtem belül. Mit mondhattam volna? Hogy a nagyi csak félti őt? Hogy nem érti az új világot? Hogy én tényleg mindent érte teszek?

Egyik este aztán betelt a pohár. Egy hosszú nap után fáradtan estem haza Lilivel az oviból. Az ajtó előtt Ilona néni állt.

– Beszélnünk kell! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Most tényleg nem alkalmas…

– Akkor majd én eldöntöm! – tolta be magát a lakásba.

Leült az asztalhoz, és elővette a „listáját”.

– Tudod-e, hogy a múlt héten Lili kabátja koszos volt? És hogy a szomszéd Marika szerint túl sokat jártok játszótérre? És hogy Gábor panaszkodik: Lili mindig fáradtan megy hozzá hétvégén?

Először csak hallgattam. Aztán valami eltört bennem.

– Elég volt! – kiáltottam rá először életemben. – Ez az én életem! Az én lányom! Nem vagyok tökéletes anya, de mindent megteszek érte! És ha maga továbbra is ellenem hangolja Lilit, akkor kénytelen leszek korlátozni a találkozásokat!

Ilona néni döbbenten nézett rám.

– Megfenyegetsz? Engem?

– Nem fenyegetem. Csak védekezem. Mert már nem bírom tovább!

Aznap este sírtam. Lili odabújt hozzám.

– Anya, ne sírj! Szeretlek!

Megöleltem őt. Akkor döntöttem el: nem hagyom magam többé.

Másnap reggel felhívtam Gábort.

– Beszélnünk kell – mondtam neki higgadtan.

Találkoztunk egy kávézóban. Elmondtam mindent: Ilona néni viselkedését, Lili szorongását, az állandó bűntudatot.

Gábor először csak hallgatott.

– Nézd – mondta végül –, anyám ilyen. Mindig ilyen volt. De ha akarod, beszélek vele.

– Kérlek – suttogtam –, mert ez így nem mehet tovább.

Néhány nap múlva Ilona néni felhívott.

– Sajnálom… talán tényleg túlzásba vittem – mondta rekedt hangon. – Csak félek… Félek, hogy elveszítem az unokámat… Félek attól is, hogy te jobban boldogulsz egyedül, mint mi együtt valaha…

Elhallgatott. Éreztem benne a fájdalmat és a féltékenységet is.

Azóta változott valami köztünk. Nem lettünk barátnők, de legalább békén hagyott. Lili is kiegyensúlyozottabb lett.

De tudom: sok magyar nő él hasonló helyzetben. Válás után mindenki véleményt mond: rokonok, szomszédok, barátok. Mindenki jobban tudja, hogyan kellene élni és nevelni egy gyereket.

Én csak azt kérdezem magamtól esténként:

„Miért olyan nehéz elfogadni egy nő boldogságát akkor is, ha már nincs mellette férfi? Miért hiszi mindenki azt, hogy egy anya csak akkor jó anya, ha feladja önmagát?”