„Nem tudom, hogyan szerezzem vissza a kulcsokat a szomszédasszonytól – a látogatásai tönkreteszik a családomat”

– Már megint itt vagy? – sziszegtem magamban, miközben a konyhaajtóban álltam, és néztem, ahogy Ilona, a szomszédasszonyom, éppen a hűtőmet pakolja át. A reggeli fény még csak alig szűrődött be az ablakon, de ő már ott volt, mintha a saját otthonában járna. A férjem, Gábor csak vállat vont, amikor ránéztem. – Tudod, hogy csak segíteni akar – mondta halkan, de a hangjában ott bujkált valami bűntudat.

Ilona néni, aki öt éve lakik mellettünk ebben a panelházban Zuglóban, valahogy mindig megtalálja az utat hozzánk. Egy évvel ezelőtt, amikor elutaztak a Balatonra, nálam hagyta a kulcsait – „ha bármi történne” –, de aztán valahogy nálam maradtak az én kulcsaim is. „Így könnyebb lesz egymásnak segíteni” – mondta akkor. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az én rémálmom kezdete.

Az első pár alkalommal még örültem neki. Ha elfelejtettem tejet venni, Ilona áthozott egy dobozzal. Ha beteg voltam, főzött nekem húslevest. De aztán egyre gyakrabban jött át – először csak hetente egyszer-kétszer, aztán minden nap. És nem csak akkor, amikor hívtam. Volt, hogy este tízkor jelent meg egy tál süteménnyel, vagy vasárnap reggel, amikor még pizsamában voltam.

A legrosszabb az volt, amikor Gáborral veszekedtünk. Ilona ilyenkor is bejött – mintha csak érezné a feszültséget –, és leült közénk a nappaliban. „Ne haragudjatok egymásra! Az élet rövid!” – mondta mindig, de közben úgy éreztem magam, mintha egy kívülálló előtt kellene kiteregetnem a legbensőbb dolgainkat.

Egyik este már nem bírtam tovább. Amikor Ilona elment, Gáborhoz fordultam:
– Nem bírom tovább! Ez már nem normális! Nem lehet úgy élni, hogy bármikor bejöhet hozzánk!
Gábor sóhajtott:
– De hát ő csak magányos… És különben is, ha visszakérjük a kulcsokat, megsértődik. Tudod, milyen érzékeny.
– És én? Én nem vagyok érzékeny? – fakadtam ki. – Ez az én otthonom is! Nem akarok minden reggel attól félni, hogy mikor toppan be!

Másnap reggel Ilona már ott ült az erkélyen és locsolta a virágaimat. A kislányom, Lilla is kezdte rosszul érezni magát tőle. Egyik nap sírva jött oda hozzám:
– Anya, miért van itt mindig Ilona néni? Nem akarok vele reggelizni!
Akkor döntöttem el: ennek véget kell vetni.

De hogyan? Ha egyszerűen visszakérem a kulcsokat, abból biztos sértődés lesz. Ha kicserélem a zárat titokban, abból botrány lesz az egész lépcsőházban – Ilona mindenkit ismer és mindenkivel beszél. Már így is pletykálnak rólunk: „A fiatalok milyen hálátlanok!”

Egyik este leültem Gáborral beszélgetni.
– Figyelj – kezdtem óvatosan –, szerintem beszélnünk kell Ilonával. Nem akarom megbántani, de ez így nem mehet tovább.
Gábor idegesen dobolni kezdett az asztalon:
– Mindig csak a problémák… Miért nem tudsz örülni annak, hogy van valaki, aki segít?
– Mert nem segítség ez! Hanem kontroll! – csattantam fel. – Nem érzem magam biztonságban a saját lakásomban!

Aznap este alig aludtam valamit. A gondolataim körbe-körbe jártak: mi lesz, ha Ilona tényleg megsértődik? Mi lesz, ha Gábor emiatt rám haragszik? Vajon tényleg én vagyok túl érzékeny?

Másnap reggel Ilona már ott volt a fürdőszobában is – „Csak meg akartam nézni, van-e elég mosószered!” –, és akkor elszakadt nálam a cérna.
– Ilona néni! Szeretném megkérni valamire…
Megtorpant. A kezében egy flakon öblítővel fordult felém.
– Igen?
– Szeretném visszakérni a kulcsainkat… Tudja… szeretném, ha előbb mindig szólna, mielőtt átjönne.
Ilona arca elkomorult.
– Hát ezt érdemlem? Ennyi év után? Hogy bezárjátok előttem az ajtót?
– Nem erről van szó… Csak szeretném, ha lenne egy kis magánéletünk.
– Értem én… Hát jó…

Aznap délután Ilona nem jött át. De este Gábor dühösen csapta le a kulcscsomót az asztalra.
– Boldog vagy most? Anyám sírt miattad! Mindenki azt mondja majd rá, hogy milyen hálátlanok vagyunk!
– Nem érdekel mások véleménye! – kiáltottam vissza. – Végre nyugalmat akarok!

Napokig feszült volt a légkör otthon. Lilla csendesebb lett, Gábor kerülte a tekintetemet. Éjszakánként azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Egy hét múlva Ilona becsöngetett – először kopogott életében.
– Hoztam egy kis süteményt Lillának… Megbocsátasz nekem? – kérdezte halkan.
– Nincs miért megbocsátanom… Csak szeretném, ha tiszteletben tartaná a határainkat.
Ilona bólintott. Láttam rajta: fáj neki. De végre újra úgy éreztem: ez az én otthonom.

Azóta ritkábban jön át hozzánk. Néha még mindig érzem a bűntudatot – főleg amikor Gábor szó nélkül ül mellettem esténként –, de Lilla újra nevet reggelente.

Most már tudom: néha muszáj kiállni magunkért akkor is, ha ezzel másokat megbántunk. De vajon tényleg lehet boldog egy család úgy, ha mindig mások elvárásaihoz igazodunk? Ti mit tennétek a helyemben?