Nem vagyok az apósom szolgálója – Egy magyar családi vasárnap drámája
– Zsófi, hozzál már egy kis levest, de gyorsan, mert kihűl! – harsant fel az apósom, Lajos bácsi hangja, ahogy épp leültem volna végre az asztalhoz. A kanalat még a kezemben sem fogtam, de máris úgy éreztem magam, mint egy pincérnő egy vidéki vendéglőben, nem pedig a család tagja. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt. A férjem, Gábor csak lesütötte a szemét, mintha semmit sem hallott volna. Anyósom, Marika néni a konyhában serénykedett tovább, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
„Nem vagyok az apósom szolgálója!” – ordított bennem a gondolat, de csak annyit mondtam halkan: – Lajos bácsi, én is most ültem le, kérem, várjon egy percet.
A levegő megfagyott. A családi házban, ahol minden vasárnap összegyűlünk – testvérek, unokatestvérek, gyerekek –, hirtelen mindenki rám nézett. A sógornőm, Ági zavartan piszkálta a salátát, a gyerekek abbahagyták a nevetgélést. Lajos bácsi arca elvörösödött.
– Régen ilyen nem volt! – csattant fel. – Az asszony tudta a dolgát! Nem kellett kétszer mondani!
Gábor végre megszólalt: – Apa, Zsófi is dolgozik egész héten. Hadd pihenjen már egy kicsit.
– Dolgozik? Hát én mit csináltam egész életemben? – vágott vissza az apósom. – Mégis mindig volt meleg étel az asztalon!
A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg eső. Eszembe jutottak azok a hosszú napok az irodában, amikor este csak annyi erőm maradt, hogy ledőljek a kanapéra. És most itt vagyok, vasárnap délben, mégis azt várják tőlem, hogy kiszolgáljam őket.
A családi ebéd mindig is szent volt nálunk. Marika néni napokig készül rá: húsleves csigatésztával, rántott hús, krumplipüré, uborkasaláta – minden, ami egy igazi magyar asztalra kell. De ahogy teltek az évek, egyre inkább azt éreztem, hogy nekem is szerepet osztottak ebben a színdarabban: segíteni kell a konyhában, felszolgálni, mosogatni. És ha egyszer nemet mondok? Akkor már hálátlan vagyok?
Aznap este Gáborral otthon ültem a kanapén. Ő próbált nyugtatni:
– Ne vedd magadra, apa ilyen. Mindig is parancsolgatott.
– De miért kell ezt eltűrnöm? – fakadtam ki. – Miért természetes az, hogy nekem kell ugrani minden szavára? Neked miért nem mondja soha?
Gábor hallgatott. Tudtam, hogy szereti az apját, de azt is tudtam: ő sosem érzi ezt a nyomást.
Másnap reggel Ági rám írt Messengeren:
„Tegnap nagyon bátor voltál. Én sosem mertem volna visszaszólni Lajos bácsinak. De igazad van. Néha úgy érzem magam én is, mint egy cseléd. Csak nálunk senki nem beszél róla…”
Ez a mondat mélyen belém mart. Hány nő él így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy csak akkor érnek valamit, ha mindenkit kiszolgálnak? Hányan nyelik le nap mint nap a megaláztatást csak azért, hogy ne legyen veszekedés?
A következő vasárnap újra ott ültem az asztalnál. Már előre szorongtam. Marika néni mosolyogva kínálta a levest:
– Zsófikám, te is kérsz még?
– Köszönöm szépen, most nem kérek – feleltem udvariasan.
Lajos bácsi rám nézett:
– Akkor legalább hozzál kenyeret!
Vettem egy nagy levegőt.
– Lajos bácsi, most én is szeretnék pihenni egy kicsit. Ha szeretne kenyeret, ott van a konyhában.
A férjem büszkén rám mosolygott. A sógornőm is bólintott egyet.
Az ebéd végén Marika néni odajött hozzám a konyhába:
– Tudod, Zsófikám… régen tényleg más volt minden. De igazad van abban, hogy nem lehet mindent elvárni tőletek. Én is fáradt vagyok néha… csak hát Lajos olyan makacs.
Megöleltem őt.
– Szeretlek titeket, de nekem is szükségem van arra, hogy emberként kezeljenek.
Este Gáborral erről beszélgettünk:
– Szerinted változni fog valaha apa? – kérdeztem.
– Nem tudom – sóhajtott Gábor –, de legalább te már kiálltál magadért. Talán egyszer ő is megérti.
Azóta minden vasárnap próbálok határt húzni: segítek szívesen, de nem vagyok senki szolgálója. Néha még mindig érzem Lajos bácsi tekintetét a hátamon – de már nem félek tőle.
Vajon hány nő él még mindig ebben a szerepben Magyarországon? Meddig kell tűrnünk azt, hogy csak akkor vagyunk jók, ha mindent szó nélkül elvégzünk? Ti mit tennétek a helyemben?