Osztrák, de magyarul: Egy magyar család széthullása a hűtlenség árnyékában

– Hányszor mondjam még, hogy nem akarok erről beszélni? – csattant fel Anna, miközben a konyhapultnak támaszkodott, karba tett kézzel. A hangja éles volt, szinte vágott. Én csak álltam az ajtóban, kezemben a reggeli kávéval, és próbáltam megérteni, mikor csúszott ki a talaj a lábam alól.

A nevem Gábor. Negyvenhárom éves vagyok, kétgyermekes apa, és most először érzem azt, hogy minden, amit eddig biztosnak hittem, egy pillanat alatt semmivé válhat. Anna a feleségem – vagyis volt feleségem –, és ez a reggel volt az, amikor végleg kimondtuk: vége.

Pedig nem így indult. Tizennyolc évvel ezelőtt egy balatoni nyaraláson ismertem meg Annát. Ő akkor még főiskolás volt Szegeden, én pedig már dolgoztam Budapesten egy könyvelőirodában. Azt hittem, megtaláltam az igazit. Anna nevetése betöltötte a teret, és én úgy éreztem, mellette minden lehetséges. A szüleim – tipikus magyar család – először aggódtak: „Fiam, nem túl fiatal ez a lány?” – kérdezte anyám. De Anna hamar belopta magát mindenki szívébe.

Az első években minden könnyűnek tűnt. Albérletben laktunk Zuglóban, esténként összebújtunk a kanapén, és arról álmodoztunk, milyen lesz majd a saját lakásunk. Aztán jött a nagy lehetőség: Anna állást kapott egy multinál, én pedig előléptetést kaptam. Megvettük az első közös lakásunkat Kőbányán – panel ugyan, de a miénk volt.

A gyerekek – Dóri és Misi – szinte maguktól jöttek. Anna otthon maradt velük pár évig, én dolgoztam reggeltől estig. Néha panaszkodott: „Gábor, sosem vagy itthon!” – de én azt hittem, mindent jól csinálok. Hiszen értük dolgozom.

Aztán valami megváltozott. Anna egyre többet járt el otthonról: „Csak egy kávé a kolléganőkkel”, „csak egy céges vacsora”, „csak egy hétvégi tréning”. Eleinte nem aggódtam. Bíztam benne. De aztán egy este Misi sírva jött oda hozzám:

– Apa, anya miért nem jön haza soha időben?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a fejét és azt hazudtam: „Sokat dolgozik.”

A gyanú akkor kezdett el igazán mardosni, amikor Anna telefonja egy este az asztalon maradt. Egy üzenet villant fel: „Várom már az estét… P.” A gyomrom görcsbe rándult. Ki az a P.? Próbáltam nem gondolni rá, de onnantól kezdve minden mozdulatát figyeltem.

Egyik este aztán nem bírtam tovább:
– Anna, ki az a P.? – kérdeztem remegő hangon.
– Csak egy kolléga – felelte túl gyorsan.
– És miért várja már az estét?
– Gábor, ne kezdjük ezt…

Onnantól kezdve minden beszélgetésünk veszekedésbe torkollott. A gyerekek feszülten figyelték a csatáinkat. Dóri bezárkózott a szobájába, Misi pedig egyre többet volt nagymamánál.

Egyik péntek este úgy döntöttem, utánanézek Annának. Elmentem érte munka után – azt mondta, később végeznek egy projekttel. Az irodaház előtt vártam a kocsiban. Láttam, ahogy Anna nevetve lép ki egy magas, barna férfival – Péterrel –, és ahogy egymás kezét fogják. Nem volt több kérdésem.

Otthon csendben vártam rá. Amikor belépett az ajtón, csak annyit mondtam:
– Láttalak benneteket.
Anna arca elsápadt.
– Gábor…
– Ne is próbálj magyarázkodni.

Aznap este Anna összepakolt néhány ruhát és elment. A gyerekek sírtak, én pedig csak ültem a sötét nappaliban és próbáltam felfogni, hogy vége.

A következő hetek pokoliak voltak. Anyám minden nap hívott:
– Fiam, ezt nem hagyhatod annyiban! Egy nő nem hagyja el csak úgy a családját!
Apám csak annyit mondott:
– Az élet megy tovább.

A munkahelyemen is megérezték rajtam a változást. Egyre többet hibáztam, főnököm – Laci bá’ – félrehívott:
– Gábor, mi van veled? Ez nem te vagy.
– Bocsánat… csak most minden összejött.
– Ha kell szabadság, szólj! De ne hagyd el magad!

A gyerekekkel próbáltam tartani magam. Dóri bezárkózott a telefonjába:
– Apa, hagyj már békén! Nem akarok erről beszélni!
Misi pedig esténként hozzám bújt:
– Apa, anya visszajön?
Mit mondhattam volna?

Anna néha felhívott:
– Gábor, beszélnünk kellene a gyerekekről.
A hangja távoli volt, idegen.
– Jó – feleltem gépiesen.

A válás gyorsan ment. Anna Péterhez költözött Újbudára. A gyerekek felváltva voltak nálunk – de egyikük sem volt már ugyanaz. Dóri dühös lett rám is:
– Miért nem harcoltál érte? Miért engedted el?
Misi pedig csendes lett és szomorú.

A család széthullott. Anyám továbbra is ostorozott:
– Fiam! Egy férfi harcol a családjáért!
De mit tehettem volna? Anna már mást szeretett.

Az évek teltek-múltak. Megtanultam egyedül élni. A lakás üres lett – csak hétvégente volt benne élet, amikor a gyerekek nálam voltak. Próbáltam mindent megadni nekik: közös kirándulásokat szerveztem a Pilisbe, elvittem őket moziba vagy csak együtt főztünk vasárnaponként gulyást.

De valami mindig hiányzott. Az otthon melege helyett csak csend maradt.

Egy nap Dóri sírva hívott fel:
– Apa… anya megint összeveszett Péterrel… Nem akarok ott lenni!
Elmentem érte Újbudára és hazahoztam. Aznap este hosszú idő után először beszélgettünk őszintén:
– Haragszol anyára? – kérdezte halkan.
– Nem tudok rá haragudni… Csak fáj.
Dóri bólintott és hozzám bújt.

Misi is nehezen dolgozta fel a történteket. Egyik este megkérdezte:
– Apa… te is meg fogsz csalni valakit?
Elszorult a torkom.
– Soha nem tennék ilyet veletek…

A barátaim próbáltak segíteni:
– Gábor! Regisztrálj társkeresőre! Menj el sörözni! – biztatott Zoli.
De én még nem voltam kész rá.

A munkahelyen is változások jöttek: Laci bá’ nyugdíjba ment, új főnök jött – fiatalabb nálam –, aki nem értette meg az én tempómat. Egyre inkább éreztem: valami újat kell kezdenem.

Egyik nap azonban váratlanul találkoztam Rékával – régi osztálytársammal –, aki szintén elvált volt két gyerekkel. Egy kávézóban futottunk össze véletlenül:
– Gábor? Te vagy az?
– Réka! Hát te?
Leültünk beszélgetni és órákig ott maradtunk.

Réka története hasonló volt az enyémhez: férje elhagyta egy fiatalabb nőért. Megértettük egymást szavak nélkül is. Lassan barátság lett belőle… majd több is.

A gyerekeim eleinte furcsán néztek rám:
– Apa… te most szerelmes vagy?
Mosolyogtam:
– Talán igen…
Dóri végül megszerette Rékát – Misi pedig örült annak, hogy újra mosolygok.

Most itt ülök a nappaliban Rékával és a gyerekeimmel – néha még mindig fáj a múlt emléke –, de már tudom: lehet újrakezdeni.

De vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik összetörték a szívünket? Vagy csak megtanulunk együtt élni a fájdalommal? Ti mit gondoltok erről?