„Reggel tízkor a menyemnél: ő még alszik, a gyerekek egyedül játszanak” – Egy nap, ami örökre megváltoztatta a családomat

– Ez most komoly? – suttogtam magam elé, miközben az előszobában álltam, kezemben a frissen sütött pogácsával. A házban csend volt, csak a nappaliból hallatszott némi gyerekzsivaj. Reggel tíz óra múlt, és én, mint minden csütörtökön, meglátogattam a fiamékat. De most valami más volt.

A cipőmet levettem, és óvatosan beléptem. A két unokám, Marci és Zsófi, pizsamában ültek a szőnyegen, legóztak. A konyhában üres volt a teáscsésze, a mosogatóban edények tornyosultak. A hálószoba ajtaja résnyire nyitva állt. Kopogtam.

– Anna, itt vagyok! – szóltam be halkan.

Semmi válasz. Beléptem. Anna, a menyem, még az ágyban feküdt, arcát a párnába temetve. Először azt hittem, beteg. Odaléptem hozzá.

– Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

Felnézett rám vörös szemekkel.

– Jól vagyok… csak nagyon fáradt – suttogta.

A szívem összeszorult. Egyszerre éreztem haragot és sajnálatot. Haragot, mert úgy gondoltam, egy anyának reggel már talpon kell lennie – legalábbis így neveltek engem is –, és sajnálatot, mert láttam rajta az őszinte kimerültséget.

– A gyerekek egyedül vannak! – mondtam kissé élesebben, mint szerettem volna.

Anna felült az ágyban.

– Tudom… csak… hajnalban is fent voltam velük. Zsófi megint rosszat álmodott, Marci köhögött. Alig aludtam valamit.

Leültem az ágy szélére. Próbáltam megérteni, de bennem ott motoszkált az elvárás: én is felneveltem két gyereket, dolgoztam mellette, mégsem engedtem meg magamnak ilyet.

– Régen mi is fáradtak voltunk – mondtam halkan –, de nem hagytuk magunkat el.

Anna rám nézett. A szemében fájdalom és dac keveredett.

– Tudom, hogy nem értesz meg. De most minden más. Nincs segítségem napközben, Gábor sokat dolgozik. Néha úgy érzem, belefulladok ebbe az egészbe.

A nappaliból ekkor Marci kiabált:

– Mama! Nézd, mit építettem!

Kimentem hozzájuk. A pogácsát letettem az asztalra, és próbáltam mosolyogni. De belül forrt bennem valami. Mi lett ebből a világból? Hová lett az az erő, amivel mi mindent kibírtunk?

Délután Gábor is hazaért. Amikor elmondtam neki, mit tapasztaltam reggel, először csak hallgatott.

– Anya, Anna tényleg nagyon fáradt mostanában – mondta végül csendesen. – Én sem tudok mindig segíteni neki. Próbálunk mindent megoldani.

– De hát… – kezdtem volna újra a régi nótát, de Gábor felemelte a kezét.

– Nem ugyanaz a világ már. Te is tudod. Neked ott voltak a nagyszülők a faluban, segítettek. Nekünk nincs senki más rajtad kívül.

Éreztem, hogy igazat mond. De valahogy mégsem tudtam elfogadni teljesen. Este hazamentem, és egész éjjel forgolódtam az ágyban. Vajon én vagyok túl szigorú? Vagy Anna túl gyenge?

Másnap reggel Anna hívott telefonon.

– Sajnálom a tegnapit – mondta halkan. – Tudom, hogy csalódást okoztam neked.

– Nem haragszom – feleltem –, csak aggódom értetek.

Hosszú csend következett.

– Néha úgy érzem, nem vagyok elég jó anya – törte meg végül Anna a csendet.

– Mindannyian éreztük már így magunkat – mondtam neki őszintén.

A következő hetekben próbáltam többet segíteni nekik: néha elvittem a gyerekeket játszótérre, főztem rájuk hétvégén. Lassan rájöttem: nem az számít, ki hogyan csinálja „helyesen”, hanem hogy ott vagyunk-e egymásnak.

De a családunkban még hónapokig beszédtéma maradt ez a nap. A testvérem szerint túl engedékeny vagyok Annával szemben; az unokatestvérem szerint viszont túl szigorú voltam vele. Mindenki máshogy látja ezt az egészet.

Most itt ülök az ablak előtt egy csésze teával, és azon gondolkodom: vajon tényleg tudjuk-e, mi zajlik egymás életében? Vagy csak azt hisszük? Hány családban történik ugyanez nap mint nap?

Talán sosem lesz egyértelmű válasz arra, ki hibázott nagyobbat azon a reggelen: én az elvárásaimmal vagy Anna a fáradtságával. De egy biztos: mindannyian tanultunk belőle valamit.

Ti mit gondoltok? Tényleg túl sokat várunk el egymástól családon belül? Vagy csak nem tudunk igazán odafigyelni egymásra?