Reggeli meglepetés az anyósomtól – Egy magyar család mindennapi harcai

– Már megint? – sóhajtottam fel halkan, amikor a kulcs elfordult a zárban, és anyósom, Ilona, harsány „Jó reggelt!” kiáltással belépett a lakásunkba. A konyhaasztalon egy hatalmas fazék gőzölgött, mellette egy cetli: „Kata, főztem nektek gulyást! Jó étvágyat! Ilona néni.” A gyomrom összeszorult. Még csak fél hét volt, Gábor már elment dolgozni, én pedig épp a kávémat próbáltam meginni, mielőtt nekiláttam volna a munkának.

– Szia, Ilona néni – próbáltam mosolyogni, bár legszívesebben sírtam volna. – Nem kellett volna fáradnia…

– Ugyan már, Katikám! Egy asszony dolga a konyhában kezdődik! – csattant fel vidáman. – Tudom, hogy sokat dolgozol otthonról, de egy férfiembernek rendes étel kell! Gábor mindig szerette a gulyásomat.

Azt már nem tette hozzá, hogy szerinte az én főztöm csak „madáreledel”, ahogy egyszer odavetette, amikor salátát készítettem vacsorára.

A központi problémám az volt: hogyan lehet úgy együtt élni az anyóssal egy pesti panelban, hogy közben ne veszítsem el önmagam? Fél éve költöztünk össze Gábor szüleivel, amikor elvesztettem az állásomat és nem tudtuk tovább fizetni az albérletet. Akkor még azt hittem, csak átmeneti lesz. De Ilona néni már az első héten átvette a terepet: minden reggel főzött valamit, átrendezte a hűtőt, átvizsgálta a mosást („Katikám, ezt így nem lehet!”), és minden este beszámoltatott Gábort, hogy mit evett és mit dolgozott.

Egyik este, amikor Gábor végre hazaért, fáradtan rogyott le mellém a kanapéra.

– Szerinted normális ez? – kérdeztem tőle halkan. – Hogy mindenbe beleszól? Hogy minden reggel meglep valamivel?

– Anyám ilyen – vont vállat Gábor. – Mindig is ilyen volt. Próbálj meg nem foglalkozni vele.

– De Gábor! Ez nem olyan egyszerű! Ma is átrakta az összes ruhámat a szekrény másik oldalára. Tegnap pedig kidobta a joghurtomat, mert szerinte „lejárt”, pedig még két napig jó lett volna!

Gábor csak sóhajtott. – Majd beszélek vele…

De sosem beszélt. Vagy ha igen, Ilona néni csak még sértődöttebb lett.

Egyik reggel aztán betelt a pohár. Épp online meetingem volt a munkahelyemmel (sikerült részmunkaidőben visszakerülni egy céghez), amikor Ilona néni berontott a szobába.

– Katikám! Hol van a nagy fazék? Kellene a töltött káposztához!

A kollégáim némán figyeltek a képernyőn. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy most dolgozom.

– Jaj, hát bocsáss meg! De hát egy háztartásban rendnek kell lennie! – mondta sértődötten.

Aznap este sírva fakadtam. Gábor próbált vigasztalni.

– Sajnálom… Tudom, hogy nehéz vele. De most nincs pénzünk külön menni.

– Nem is akarok menni… csak… csak hadd legyen egy kis magánéletem! Egy kis szabadságom!

Másnap Ilona néni újabb meglepetéssel várt: „Katikám, vettem neked új kötényt! Olyan csinos vagy benne!” A kötényen hatalmas piros paprika virított és a felirat: „A konyha királynője”.

– Köszönöm… – motyogtam.

– Majd megtanulsz igazi magyar asszony lenni! – mondta büszkén.

Aznap este felhívtam anyukámat vidéken.

– Anyu… én ezt nem bírom tovább! Mindenbe beleszól. Úgy érzem magam, mintha gyerek lennék!

Anyu csak nevetett.

– Kislányom, minden anyós ilyen. De próbálj meg beszélgetni vele. Mondd el neki szépen, hogy neked is szükséged van saját térre.

Megpróbáltam. Egy vasárnap délután leültettem Ilona nénit egy teára.

– Ilona néni… szeretném megköszönni mindent, amit értünk tesz. De jó lenne, ha néha hagyna nekem is egy kis teret…

Először csak nézett rám döbbenten.

– Hát én csak segíteni akartam… Nem akartam én rosszat!

– Tudom… de szeretném magam is kipróbálni. Főzni Gábornak, mosni magam után…

Ilona néni szeme megtelt könnyel.

– Azt hiszed, én nem tudom milyen nehéz volt fiatalnak lenni? Nekem sem volt könnyű az anyósommal! De azt hittem, ha mindent megcsinálok helyetted, akkor majd szeretni fogsz…

Ez volt az első alkalom, hogy igazán beszélgettünk. Elmesélte nekem a saját fiatalkorát: hogyan kellett együtt élniük három generációnak egy vidéki házban; hogyan sírt esténként a párnájába, mert sosem lehetett egyedül; hogyan tanulta meg elfogadni az anyósa furcsaságait.

Azóta próbálunk kompromisszumot kötni. Néha még mindig meglep egy-egy fazék gulyással vagy egy újabb köténykével („Ez most pöttyös!”), de már nem érzem magam annyira elveszettnek. Néha együtt főzünk – ő tanít engem töltött paprikát készíteni (amit Gábor imád), én pedig megmutatom neki a kedvenc tésztasalátámat (amit végül ő is megszeretett).

Persze vannak még viták: ki mikor használja a mosógépet; kié legyen a vasárnapi ebéd; ki dönt arról, milyen virágot ültessünk az erkélyre. De már tudunk nevetni is rajta.

A legnehezebb mégis az volt elfogadni: Ilona néni nem akar rosszat. Csak fél attól, hogy elveszíti a fiát és a családját. Én pedig attól félek, hogy sosem leszek elég jó meny számára.

Most itt ülök a konyhában egy újabb cetli mellett: „Katikám! Ma te főzöl! Sok sikert!” És azon gondolkodom: vajon hány magyar család küzd ugyanezzel nap mint nap? Lehet-e úgy együtt élni több generációnak, hogy közben mindenki önmaga maradhat?

Ti mit gondoltok? Meddig kell alkalmazkodni az anyóshoz – és mikor kell végre kiállni magunkért?